Egy értékelhetetlen könyvről

(gyors reflexió – füzér Hegyi Botos Attila: In Illo Tempore című kötete kapcsán)

– Elég meglepő hogy ilyen könyveket is kiadnak manapság mint HBA műveit, és különösen ezt az In Illo Tempore -t,  hiszen

– Költői szándékai szerint sem nem operál axiomatikus kritériumokkal, de még a nyelvi pluralizmus hatványozott jelenléteit sem találjuk meg a sorai között, mivel HBA lírája eleve híjával van a generációs narratíváknak, sőt, nála még szándékolt retorikai ellenmozgásokat sem tapasztalhatunk

– Mert ez a költészet egyáltalán semmilyen irányban nem mozdul el, és nem érdeklik a szintaktikai határhelyzetek és az ezekhez hasonló sötét dolgok

– HBA nem hívja diskurzusra az olvasót, bármilyen megbocsájthatatlan is ez a gesztusa, pedig különösebben megtagadni sem szeretné költő – kortársait, s még kevésbé a hagyományokat, melyekhez látszólag talán kapcsolódik, noha ezek a hagyományok, úgy tűnik, rég kivesztek a jelenkorból

– Velük diskurálna inkább, de nem ír, értelmez újra át, az efféle modern gesztusoknak, úgy tűnik, számára semmi jelentősége nincs

– Aki a Szaladó Habok Csarnokában járt már, tudja hogyan kell verset felajánlani, de kevés ilyen ember található a vaskorban, aki meg értelmezni akarja ezeket a sorokat, biztos hogy rossz úton közelít, ha még a vaskorban él

– Beszélhetnénk valamiféle hermetikus poézisről, különös, zárt grammatikáról HBA esetében, de Hamvas Béla is nevetve legyintene egy füstáldozat közepén, és egész másra terelné a szót

– Egy valami tilos a versek olvasása közben, bort földre löttyinteni, a föld – istenek itt csak mellékszereplők, a Lant csillagkép Vegája, és a Bikában a Fiastyúk is csak díszletek, de jelzik

– HBA költői ligeteinek égi tájolását, ahol az In illo tempore etűdjei megszülethettek

– Valószínűleg még azelőtt, hogy az ember elveszítette a csillagokkal, növényekkel, állatokkal való közvetlen kommunikációjának képességét

– Az ember feláldozta magát a munka, a haszon és a biztonság oltárain, de még azelőtt hogy szörnyű városokat épített volna, és az „Annak ideje…” valódi idővé változott

–  Többek között ezért is nyilvánvaló, hogy az Akkor – ból való verseket, kizárólag stilizált kézírással lehetett csak feljegyezni, HBA is ezt tette, hiszen ez volt az a kor, amikor még éltek néhányan a földön, az utolsó történetmondók, akik kívülről tudták a még le nem írt  szentkönyveket, eposzokat

– Azért ajánlották fel a Szaladó Habok Csarnokában a verset, hogy jelenlevővé legyen a világ, mert néha még emlékezni tudtak a másik időre

– Az istenek pedig, bár közönyösek voltak teremtményeik iránt, felfigyeltek erre a magasztos cselekedetre, és a maguk módján jutalmazták is a poétát, tiszta látással némelyeket, másokat részegítő életvággyal, hogy újra megértsék a madarak, füvek, csillagok beszédeit

– HBA-nak egész sorozat ilyen költeményt sikerült lejegyeznie, nem tudjuk milyen technikával, s miféle jutalmakért cserébe, mindez az eredmény szempontjából nem is fontos

– Holmi vulgáris időutazásról pedig szó sincs, az eddigiek alapján ez is nyilvánvaló

– Sajnos már a kötet születésének korában is hajlamos volt az ember megfeledkezni az isteni jótéteményekről, és könnyen a világ – értelmezés rabságába esett

– Pedig, „Annak idején” még se görög kultúra, sem a technika első baljós jelei, sem „irodalomtudomány” nem létezett, elképzelhetetlen volt

– Hogy talán közelebb hozza a mai olvasóhoz a verseket, HBA kéklő, mediterrán nyári környezetbe helyezi sugalmazott feljegyzéseit, Adónisz, kövirózsák, paradicsommadarak, fiúangyalok jelennek meg a színen, és mindenütt a tenger csillanásai

– De csakis azért, hogy a nyelvhálóvá materializált szűkös világ – egészből a vaskori ember is némi tájékozódási pontokat kapjon, noha nyilvánvaló, elsősorban nem számára készült ez a könyv

– A hal – sárkány ura szívesen fogadott vendég volt a Múzsák és holdtündérek ligeteiben, tehetnénk még hozzá

– Ha egyszer esetleg magyarázni próbálnánk a kötet hangulatát, üzenetét, alaptónusait,  de ez máris az értelmezés durva látszata volna, amelyhez, az eddigiek alapján belátható, nem lehet és nem is szabad hozzákezdeni

– Csakis akkor, egykor, „Abban az időben”…

A látogató képei 

 (Bodó Mihály festményei alá)

 „Éjszakai műhely”… „Lány laptoppal”… „Éva a könyvtárban”… címek egy nyilván nem hazai tájakon alkotó festő kínálatából. Vagy talán azt is mondhatnánk, a műveknek nincs közük szűkebb tereinkhez, készülhettek volna bárhol, bármelyik időben. Egy tetszőleges, kissé elhagyatott mediterrán tengerpart, hatalmas villa, benne Borges-i könyvtárszobák. Még ha asztronautaként az univerzumban bolyongó alvó szerelmesekről készült képet, vagy az ifjú Nemo kapitány álmát látjuk, a hangulat mindig hasonló.  Csupa történeteken kívüli esemény, vagy pillanat, ahol a szereplők csak odatévedt látogatóknak tűnnek. Aki festette őket, rejtőzködő személyiség, pedig mindent tud a színekről, a párhuzamos árnyékolásokról, a mikro-szerkezetek és tükörszimmetriák elvéről – lehet, hogy ő az utolsó huszonegyedik századi reneszánsz művész és tudós, akit mégsem ismerünk.

A Romance című kép talán könyvtár helyett egy gazdag szobabelsőt ábrázol, nyilván ugyanabban az épületben, ahol a festmények többsége is készült. Ahol a padlókon is kellemes rendetlenségben hevernek a könyvek, és holdkóros alakok bóklásznak a termeken keresztül. Ahol úszómedencékben tükröződik hatalmas műtermi ablakokon át a fény, miközben arctalan vendégek törölköznek, róják köreiket némán. A világ egy könyvtár és egy medence képzete, és a színeké, amelyek játéka valósággá teszi a képzeteket. Minden képen magány, tűnődés, észrevétlen utalások. Penelopé itt egy tizenévesnek tűnő kislány, a tengerparti kastély ablakába kuporodva, talán egy távoli hajót néz, miközben nyitva hagyott regényének oldalait a szellők lapozgatják. A sors könyvei olvasatlanul, az egymás mellett fekvő pár ágya körül szétszórva, néhány ruhadarabbal együtt.

A vörös ruhás nő, aki többször feltűnik egy immár igazi, óriástermekkel rendelkező, mennyezetig felpakolt ódon könyvtár polcai között, figyelmes arcú, mégis talányosnak tűnő angyalként, vagy Évaként, aki a tudást szomjazza. Távoli húga, a laptopos lány, mint Spielberg Artificial Intelligence-ének robotgyereke, mered a képernyőre, mögötte egy elsüllyedtnek tűnő világ tengeralatti díszleteivel, miközben csak a szobájában ül. Mindenütt magány, még a szerelmesek ölelésében is, a távoli, egymást lopva keresgélő pillantásokban is, és ahogy a vörös ruhás nő az irdatlan polcokhoz illesztett létrák tövében könyvébe tekint.

Egyetlen tevékenynek tűnő alakot láthatunk, a világügyelő férfit, vagy egy munkást, aki egyszerűen csak egymáshoz illeszti a fogaskerekeket a csövekből, lombikokból álló falnál, a lovagterem szerű könyvtár hodályban. De lehet, ő is mellékszereplő, mint mindannyian, egy mediterrán tengerpart kastélyának Borges-i idejében, regényalakok, félig elképzelt történetek, olvasatlan könyvek alakjai, egy nem tudni, miféle művész által teremtett korszakból. A képek festője, mint a nevezetes névtelenek általában, csak átadja jelenlétének lenyomatait a világ számára, és alakjaival együtt ő is eltűnik a reneszánsz, mediterrán alkonyatban.

Köldökcsakra

Indulok  a boszorkányhoz, visszaviszem a fotóit.

Telefonáltam egy másik nővel, akit elvehettem volna,

de túl sokáig halogattam a dolgot. Az anyakígyó köldökcsakrája

a Nazca, mondja a boszorkány, és  hogy Peruba kerül

napkeletről a szellemi centrum. Nem mintha nem érdekelne,

ennyi időcsapda után, jöhet ez a józanul reneszánsz nyári alkonyat,

aztán úgyis éjjel kettőig megint a net előtt, hogy megtudjam

mi történt az elmúlt napon. Kivárnék egy világkorszakot is,

hogy fölösleges atlantiszokba képzeljem magam,

– ahogy a boszorkány mondaná – ahonnan kelet

és nyugat kiárad. Hajnal felé hatalmas szarvasbogár

hozza a golyóbist, testem ernyője kibontva, fentről bámulom majd a

papírlapokra hulló betűket.... Addigra  már nyitva lesz

mindegyik szemem, a küszöbön a lámpákat leoltom,

tüskéit a Napnak elviselem.

A kezdő illuzionista

A kezdő illuzionista a Normafánál üldögél alkonyatkor. Arra jön egy nő, akit így szólít meg: – „Nézze csak, hölgyem, már milyen késő van, és egész Budapesten sehol sincs felkapcsolva a villany!” –  A nő tovább akar sietni, de aztán körbe tekint, és azt gondolja, hogy tényleg, valami történhetett itt. Az illuzionista egyre bátrabb lesz, arcán sejtelmes mosollyal annyit mond: – „Lehet, hogy én egy nagy varázsló vagyok, és most elvarázsoltam magát…?!” – A nő kezdi nem érteni a dolgot, hol a várost, hol a férfit nézi, először csodálkozva, aztán rémülettel, kis idő múlva pedig áhítattal bámulja az illuzionistát… (Ezt a trükköt az illető valamelyik nagy bűvésztől próbálta ellesni a netről, aztán úgy gondolta, hogy továbbfejleszti, mert az eredetiben csak egy kirakat fényeit tüntetik el, ő viszont azt találta ki, hogy hátha sikerül neki egész Budapestet is, és úgy tűnik most jól bejött ez az egész.) Máskor megint fölmegy a Normafára, és hasonló időszakban megszólít egy másik arra járó nőt, megint elkezdi ugyanazt a szöveget, de a nő kicsit nevetgélve csak annyit mond – „…bocsi, ez a villanyos trükk, ezt már ismerem” – és továbbmegy. Szóval nagyon sokat kell gyakorolni, és a sok gyakorlás meghozza a gyümölcsét, de persze van, amikor nem.

Mick Jagger Magyarországon

Mick Jagger, még fénykorában, egy időre abbahagyja a zenélést, és Magyarországra költözik. Kicsit elváltoztatja a külsejét, és mert talán már unja a „sok csőmellű angol nőt”, magyar lányokat szeretne fölszedni inkább. Valamennyire a nyelvet is megtanulja, kutyasétáltató nőket szemel ki magának, hozzájuk lép az utcán és azt mondja: „Kisztihand, jé, milyen aranyos ez a kiskutya! És miért nincs magán szájkosár, hölgyem?” Ezt valahol Karinthynál olvasta, nem tudja, hogy már nem beszélnek így az emberek, és bízva a nagy íróban, azt hiszi, hogy ez egy tök jó humoros, csajozós szöveg, de minden nő lerázza magáról, egyetlen eggyel sem sikerül megismerkednie.

Vihar

A vihar délután teljesen váratlanul érkezett, senki sem számított rá, mert a meteorológia egész hétre zavartalan, napos időt jósolt.  Egy – két óra alatt vége is lesz, de közben iszonyatosan dörög – villámlik, és az orkánszél a fél országot letarolja.  A szakemberek nem értik, az esti híradó előtt nagy a tanácstalanság, végül  az adás előtt a televízióhoz  beérkezik  egy sürgős mail, azt kell felolvasni az időjárás jelentésben, ami így hangzik: „Ma délután, 15 óra 34 perckor  megkezdődött a bukovinai gyógyító táltos és a zalavári  ördögűző füvesember  csatája, akik a régi táltos hagyományoknak megfelelő rituálé keretében, erejüket kipróbálva először összenyaklottak, majd  paripáikkal felvágtattak az égbe, és ott haragos istennyilákkal sújtották egymást mintegy másfél órán keresztül, aztán ki-ki otthonába tért. A küzdelem döntetlenül végződött.”

Áldás

Németh Sándor, a Hit Gyülekezetének vezetője találkozik a Dalai Lámával. A protokolláris, szertartásos üdvözlés során a Dalai Láma Németh Sándor nyakába akaszt egy fehér selyemkendőt, ahogy ez a buddhistáknál szokás, Németh pedig megáldja a Dalai Lámát, úgy, hogy a homlokára teszi a kezét. A Dalai Láma azonnal hanyatt esik, majd még háromszor hátrafelé bukfencezve, elterül a földön Aztán lassan magához tér, és miközben feltápászkodik, ruháját leporolva azt mondja elismerő hangon az idős ember: „Hát ez nem is volt rossz, komolyan mondom, nem is volt olyan rossz…!”

Béla és az idegen civilizáció

Bélát egy éjjel elrabolják egy idegen civilizáció képviselői, nem a zöld emberkék, hanem a magas kékek, akik a 40. századból érkeztek időugrással. Elmondják neki, hogy már régóta figyelik és elég szimpatikusnak találják, nem akarnak semmi rosszat, csak a veséjéből szeretnének kérni egy keveset tanulmányozásra, és cserébe bármit kívánhat. Béla először pénz szeretne, de az idegenek abszolút nem értik az emberi civilizációt, és fogalmuk sincs arról, hogy mi az a pénz. Mivel Béla nagy autóbolond, azt mondja, hogy akkor inkább egy 40. századi autót szeretne, de úgy, hogy ne legyen feltűnő. Az idegenek egy másodperc tört része alatt átalakítják a kocsiját, hogy az bármikor láthatatlanná tud válni, se benzin, de még napenergia sem kell hozzá, a hangsebesség háromszázszorosával képes repülni, ha úgy akarja, és sem a radarok, sem a GPS nem tudja bemérni, külsőleg pedig átlagos Suzuki Swift marad, és bónuszként még a magas vérnyomásából is azonnal kigyógyítják. Ezután Béla csak a szenvedélyének él, kontinenseken száguld keresztül, láthatatlanul repked, direkt bemegy veszélyes övezetekbe, háborús helyekre is, és semmiféle bántódása nem eshet, ő meg tökre élvezi az egészet. Van úgy, hogy határokon suhan át, olyan közel a határőrök feje fölött hogy majdnem leveri a sapkájukat, de ők semmit sem vesznek észre. „Gyökerek…” – gondolja magában ilyenkor Béla fölényesen.