Vladimir
Vladimir írta: ifj. De Sade márki az 1830-as esztendőkből I. Talán emlékeznek még arra az időre, amikor nagybátyámnak, Minszki grófnak, rengeteg dorbézolással és kicsapongó élvetegségekkel túlhajszolt életére pontot tett a csúfságos halál, hiszen a gróf egyenesen egy háromnapos, végkimerülésig folytatott orgia befejeztével zuhant Lucifer karmai közé. Viselt dolgairól leghűbb részletességgel talán egy bizonyos márki beszámolójából értesülhetett a tisztelt olvasóközönség, (kit mondanom sem kell, szintén egykori, bár igen távoli vérrokonaim közé számíthattam), és aki nagybátyámat „a vérengző moszkvai szörnyként” festette le, teljes joggal, hiszen nemcsak a világ legkéjvágyóbb lénye volt ő a maga korában, hanem emellett talán a legromlottabb ember is ama különös szörnyetegek közül, akiket valaha hátán hordott a föld. Mindamellett be kell vallanom, hogy e kétségtelen tények ellenére, gyermekkoromtól fogva, őszinte, sőt, nyugodtan állíthatom, túláradó érdeklődéssel kísértem figyelemmel elfajzott rokonom életpályáját, részben a családi legendáriumok, másrészt pedig néhány - részéről kitüntető kegynek számító - személyes találkozás jóvoltából. Tőlünk meglehetősen távol élt, egy messzi világban, amely alaposan különbözött a mi csöndes életvitelünktől, számunkra szinte felfoghatatlan bűnök és bűnös emberek társaságában. Miután nagybátyámnak a márki által részletesen elbeszélt meglopatása történt - amelyet egy Juliette nevű híres kurtizán és szolganépe követett el -, érthető okokból elővigyázatosabb lett azokkal a személyekkel szemben akiket vendégeiként az Appenninek sziklái mögött fekvő luxus-kéjbarlangjának falai közé invitált. Magamnak is csak huszonhat éves korom elmúltával adatott meg első ízben az a lehetőség, hogy részt vegyek egy hatalmas lakomával egybekötött, ünnepi „hosszú hétvégéjén”, amit aztán számos hasonló meghívás követett. Ezeknek a kéjektől tobzódó bacchanáliáknak sikamlós koreográfiáit ő szerezte, mondhatom, a jelenlévők legteljesebb megelégedésére. Igazán nem látszott betegnek, életuntnak még kevésbé, mikor, hajlott kora ellenére - birtokában a legnagyszerűbb férfierőnek, amelynek mértékéről egyetlen hímnemű sorstársunk sem merhetne álmodozni –, szóval, mikor mindezen képességek teljében még, egyszercsak hirtelen eltávozott közülünk. Halála után, az 1820-as évek végefelé, számomra is kissé meglepő módon, hatalmas örökség várt rám, jóelőre elkészített végrendelete szerint már akkor nekem szánta vagyona jelentős részét, kastélyait, és nem utolsó sorban, a hegyek sziklái közé beékelt, rabszolgalányokkal telezsúfolt erődítményt -, mikor első látogatásomat tettem nála. Talán amiatt hogy saját utóddal nem rendelkezett, vagy így próbált nemlétező lekiismeretén könnyíteni ezzel a nagyúri gesztussal, hogy egykori, megtagadott rokonai közül - ahogyan ő vélhette - a talán világnézetében hozzá legközelebb álló családtagjára hagyja legfőbb javait… Mindezt nem tudhatom, noha úgy sejtem, rajtam kívül kevesen lehettek volna képesek a végrendelet egyéb passzusainak betartására, hiszen ebben nyomatékosan felkért arra hogy életművének méltó folytatója legyek..! Szerencsére a részletekre nem tért ki, amelynek azért is örülök, mert noha számomra kétségtelenül imponálóan hatott az egyénisége, sőt, bűnös, romlott gonoszsága is, ez utóbbiak terén azért már nem voltam hajlandó olyan önfeledt örömmel nyomdokaiba lépni. Nem kedveltem például pán-szexualizmusának az élővilág szinte minden tagjaira kiterjedő érdeklődését, így sem az állatokkal való közösülés, sem a hímnemű rabszolgák hátsó felén keresztül folytatott fajtalankodás, sem pedig az emberevésekbe hajló orgiák - melyekről a márki oly megkapó részletességgel ír - nem vonzottak igazán. Amolyan humanisztikus, kötetlenül szabad birodalommá szerettem volna változtatni az Appenninek sziklái között fekvő luxus-erődítményt, ahol a gyönyörszolgaságban tartott nők és férfiak használat utáni lemészárlásának és esetenkénti megevésének emléke is eltűnik a falak mögül. Ámbár tiszteltem a nagybátyámat, lényének eme sötét vonásait, azt hiszem kevéssé örökölhettem, hiszen én, tőle eltérően, kizárólag a gyengébbik nem iránt éreztem ellenállhatatlan vonzalmakat, és a szolgaszemélyzet állandó pótlása is eszeveszett költségeket és energiát emésztett volna fel, ha mindenben a rettegett „Minszki-módszer” alapján folytatom tovább a birtok működtetését. Anyagi javaimnak köszönhetően viszont egyéb, nem kevésbé jelentős vállalkozásokba kezdhettem, amelyek, úgy véltem, határozottan fellendíthetik a magam és meghívott vendégseregeim életét, és egyéb igényű szórakoztatásunkat is messzemenőkig biztosítják… II. Mondanom sem kell, hogy ifjúkorom óta a létező világ legfontosabb tartományai ismerősek voltak számomra, de legalábbis az európai főúri családokhoz, királyi udvarokhoz szabad bejárásom lehetett, akár a távoli rokonság, akár egyéb kötődések okán. Hosszabb időt egyetlen országban sem töltöttem, amolyan átutazó vendég voltam én mindenütt, részben a körülmények, másrészt saját elhatározásaim jóvoltából. Nagybátyám örökségének kézhezvételét követően azonban jelentősen megváltozott az életem. Észak-Itáliai és franciaországi ingóságaim bevételéből már korábban is a lehető legteljesebb igényeket kielégítő sorsot mondhattam magaménak, de hát nem voltam addig én se más, mint egyike az ezernyi léhűtő grófi származékoknak, akik idejük múlását könnyed kalandokra és utazási hóbortokra fecsérlik. Attól fogva hogy hivatalos gazdája lettem a roppant birtoknak, minden energiámat a hírhedt komplexum saját ízlésemnek megfelelő átalakítására fordítottam. Kapcsolataimnak köszönhetően, mivel akkorr már igen jól ismertem az európai politikai élet boszorkánykonyháját, és vele együtt természetesen rengeteg politikust is, akikről tudtam egyet s mást, hozzáláthattam végre egyik kedvenc tervem megvalósításához. Szerencsére elegendő ügynök és toborzóember állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy minden feltűnés nélkül, bizalmat sugallva, meghívjak jó néhány ilyen ellenszenves alakot az Appenninek sziklái közé. Akár több száz, sőt, több ezer vendég is elfért a hatalmas birtokon, számtalan csarnok és eldugott szoba állt rendelkezésére azoknak akik legkitűnőbb szakácsaink által készített ínyencfalatokban, vagy a szerelem örömeiben akartak részesülni, mondhatom, e téren nyugodtan versenyre kelhettem volna bármely egykori bővérű reneszánsz fejedelemmel is, akárcsak nagybátyámmal, de mint utaltam már rá, az ő nyers szokásai nem mindenben feleltek meg az én kifinomultabb lelkialkatomnak, noha azt hiszem, nem sok ideológiai különbség lehetett közöttünk. Első áldozatom egy Rosinszki nevű hazámfia volt, (csak hogy ne vádolhassanak lokálpatriotizmussal!), aki lengyel őseivel kérkedve, különleges gátlástalansággal furakodott be a legmagasabb európai körök közé. Lehengerlően duhaj, bőbeszédű, okosnak tűnő, rosszindulatú szélhámos volt valójában, titokban királyi trónra szánta már magát, és úgynevezett országos érdekű külügyi fontosságokkal megbízott elöljáróként, mérhetetlen károkozást művelt az emberiség ellen. Meghívásomat kitörő örömmel fogadta, de - ügynökeim kifejezett kérésére - nem szólt róla senkinek. Az első napon főként a lakomával törődtünk, csekély számú, de válogatott társaságban, velünk volt persze, hat-nyolc, különféle estélyi ruhákra emlékeztető, félig áttetsző selyemöltözékekben pompázó hölgy – említenem sem kell, nemzetközileg kiképzett kémek és kalandornők, a szenvedelmesen ledér fajtából –, akik kifejezetten nekem dolgoztak. A több órás vacsorát követő időtöltésünkről azt hiszem fölösleges részletesebb beszámolót nyújtanom. Alig hordták el a szolgák a calabriai fácánhús, a marseille-i majonéz, valamint a desszertek maradékait, tűzbe jött ez az „őrült orosz” – ahogy a lányok dévajkodva elnevezték őt. Először csak a szemei villogtak szokatlan fényben, könnyed francia boraink és a meztelen női vállak hatására, aztán ahogy délcegen átimbolygott velünk együtt az ebédlő mögötti kéjterembe, helyesebben szólva, ahogy hölgyeink átvezették oda és ott azon nyomban a terem egyik jókora, puha bordó-bársony empire kanapéjára vetette magát kísérőivel együtt, máris mennyei örömökben lehetett része. Csókos szájak puszilgatták, puha kezek simogatták, almácska illatú keblek és popsik dörgölőztek finoman testéhez, bizonyos vagyok benne, ha rendeztek volna akkoriban már szépségversenyeket, mindegyik lányunk rangos különdíjakat hozhatott volna el. Rosinszki kis híján megőrült a gyönyörűségtől ahogy diplomatafrakkját szakszerűen lehámozták róla, majd lusta mellkasát kényeztették festett ajkaikkal, ahogy zümmögtek körülötte válogatott, első osztályú, s mindamellett remekül betanított hölgyeink. Volt aki már csak zsebkendőnyi mellfedőt viselt, mások leomló selyem és taft pelerint, volt aki piciny tollas kalapot és ledér toalettet. Mind tapasztalt, bővérű, gyönyörvágyó nőszemélyek voltak, akik különben királyi udvarok és grófi paloták titkos lakosztályaiból szállították nekem a fontos híreket. Mondhatom, úgy játszották rájuk osztott szerepeiket, s úgy játszottak ők is Rosinszkival, mint a legkitűnőbb színészeink valami külön nekik készített, általuk szeszélyesen rögtönzött komédiában, melyet a saját örömükre adnak elő. Nézőközönségnek pedig ott voltunk mi, élénk tréfálkozás közepett, szétszórtan a hatalmas, puha, mélyszínű pamlagokkal telerakott szobában, további, berendelt ledér szolgálólányokkal kényeztetve magunkat. Azt hiszem csak kevesen sejtették hogy mi következik, pedig egy új korszak vette kezdetét aznap este, nem pusztán kies és megközelíthetetlen birtokunk, hanem, akkoriban még úgy véltem, hogy az odakint homályosuló történelem számára is. Mikor már jócskán az éjszaka közepén jártunk és Nergál baljós fénye végre feltűnt a keleti égbolton, elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Egy előre megbeszélt jel szerint, mikor is középső ujjamról levetett aranygyűrűmet játékosan föl-le dobáltam s kapdostam tenyeremmel és baráti hangon odakiáltottam Rosinszkinak hogy vajon kellemesen érzi-e magát, és hogy higgye el, még csak most kezdődik az igazi élvezet, a lányok súgva-búgva fölszedelőzködtek a bársony kanapéról, magára hagyva az addigra már teljesen meztelen férfit, aki kéjleső mosollyal, nyugodtan várta a további fejleményeket. A következő pillanatban a politikus alatt megremegett a padló, amit az egyik ajtónálló a lambéria mögé épített titkos kallantyú meghúzásával idézett elő. A kanapét azon nyomban elnyelte a föld, s vele együtt Rosinszkit, aki még kiáltani sem tudott döbbenetében. Körülbelül két méter mély, szűkös aknába pottyant, onnan pedig, mérnökeim kitűnő tervezésének köszönhetően, a puha aljzat, amely felfogta a zuhanást, lassan, mintegy hatvanfokos szögben megereszkedett, és többemeletnyi, csúszós, csigavonalban spirálozó szűk alagútrendszer belsejébe borította az oroszt, aki aztán hosszas, minden bizonnyal kényelmetlen hömpölygés után, viszonylag sértetlenül landolt odalent, a sziklakastély egyik elkerített szalmás udvarán, egy külön, számára létrehozott hatalmas udvaron, közvetlenül kedvenc vadállataim territóriuma mellett. Vendégeim és a lányok, velem együtt mind az erkélyhez seregeltek és úgy képzelem, hisz már igencsak spiccesek és vidámak voltak, remek mókának vélték a látottakat. Rosinszki miután magához tért, eleinte sokáig hitetlenkedve üldögélt a szalmán, aztán felugrott és tébolyult módon, válogatott szitkokkal kezdett illetni mindahányunkat, melyek szövegét nem jegyezhetem ide. Szó volt bennük arról, hogy bezárat és vasra veret minket, ha azonnal nem engedjük ki onnan, katonasággal zúzat szét, gályarabságra vitet, és ezekhez hasonlók. Szerencsére alpári káromkodásai és fenyegetései nem sértették fülünket, a mérnökök úgy tervezték a máskülönben igen terebélyes büntetőkörzetet, hogy a lenti zajok legkevésbé se zavarhassák meg a kastélyban élők nyugalmát, s ez a külön épületrészből nyíló pazar erkélyterasz volt az egyetlen hely ahová viszonylag még felhallatszott valamennyi hang, de bántó regiszterei elhaltak a környező kiszögellések meredek, mohás sziklafalain és a kastély bástyázott meredélyén, és ha az inasok behúzták a szárnyas erkélykapukat, akár ezer Rosinszki és mégannyi oroszlán bömbölése sem árthatott nekünk. Mondanom sem kell, hogy kijárata egyáltalán nem volt az udvarnak, hisz gránitkőzet vette körül mindenfelé, a szökés a szomszédos telezsúfolt rezervátumon keresztül is lehetetlen lett volna, mivel nyüzsgött a vadállatoktól, melyeket hatalmas, lánctépő kopasz törökjeim, (egykori janicsárok utódai), etettek és vigyáztak rájuk. Aznap éjjel tehát kiváló kalandban volt részünk a kártékony politikus megleckéztetésével, és amikor eluntuk szidalmait, visszatértünk a nagyterembe, s tovább folytattuk a kajánul tobzódó mulatozást. Így ment ez másnap is és később, idővel aztán, ahogy teltek a hetek, hónapok, újabb és újabb meghívott vendégeim és barátaim, már akiket beavattam számos szórakozásaim közül is e legremekebb, s cseppet sem haszontalan delectatiómba, természetesnek vették hogy létezik egy hely, a kastély elzárt szárnyrészének hangulatos erkélyteraszán, ahonnét pompás kilátással egybekötött különleges élményekben lehet részük. Azt hiszem talán fölösleges amiatt magyarázkodnom, hogy álságosnak tűnő terveimmel nem az emberiség boldogítását szerettem volna elősegíteni. Talán az is nyilvánvaló, hogy szociális érzékenységem jelentősen különbözött a legtöbb grófétól, Minszki nagybátyámétól még inkább, viszont nem tagadhattam le, hogy titkos lelki oldalágon Vlad Tepes leszármazottja is voltam, és kétségtelen, ha úgy véltem hogy értelme van némi szigorúságnak, ha valóban nemes célok érdekében viselkedem így, akkor az efféle passzióimban senki emberfia kivetnivalót nem találhatott. Egy szó mint száz, börtönöm rövid idő alatt benépesült, nagyjából hasonló körülmények között mint Rosinszki esetében. Mindig alapos vizsgálat és mérlegelés előzte meg a leendő foglyommá, mondhatnám, udvari alattvalómmá lefokozott politikus személyét. Egytől-egyig magas beosztásokban tevékenykedő, rosszindulatú, orgyilkosságokra uszító, pénzsóvár bűnöző volt, olyan nagyhatalmú gazember, akik érdekeik szerint irányíthattak tartomány nagyságú területeket, akik megmondóemberekként aljas módon manipulálhatták a lakosság véleményét, akiknek egyetlen homlokráncolására szenilis, öreg grófok vágták haptákba magukat. Foglyommá lett többek között a nápolyi herceg tanácsadói közül két mindenre elszánt szicíliai nemes, a Szárd királyság több rangos külügyi megbízottja, jó néhány sötét alak a Lengyel, a Porosz és a Bajor udvarból, a Francia és a Magyar királyság számtalan diplomatája és uzsorás bankárai, de legfőképpen hazám védelmében próbáltam megtisztítani a közéletet a Rosinszkihez hasonlóktól. Valójában nem is volt olyan elviselhetetlen a soruk, nem kellett követ törniük például, igaz, lakhelyüket sem hagyhatták el soha többé és mi sem juthattunk le hozzájuk, hacsak nem a csúszda-alagúton keresztül. Odakészítettünk nekik zsákruhákat, elegendő veteményt, sőt még egy-két gyümölcsfa is akadt az udvarban, és annakidején, jövőlátó mérnökeim utasítására felépült számukra egy lakóház is, azt hiszem vasbetonból, vagy miből, amolyan kaptár-szerű, fura építmény, ahol egyszerre elfér egy nagycsomó ember – (jómagam ugyan néhány percet sem bírnék egy ilyenben eltölteni). Azért a túlzottan puha életmódra sem szerettem volna rászoktatni őket, így időnként, szeszélyeim szerint, vagy ha kedves vendégek érkeztek hozzám, kopasz törökjeimmel kinyittattam a szomszédos rezervátum acélkerítését, és rájuk eresztettem néhány tigrist vagy oroszlánt. Ilyenkor fogadásokat kötöttünk fönt az erkélyteraszon, kellemes italozás és szivarfüst közepett, aztán ha esetleg nem voltunk megelégedve a látottakkal, hatalmas sugarakban lehugyoztuk őket. Így végül is megvalósulhatott a természetes kiválasztódás elve, az erősebb életben maradt, az elhulltakat pedig mindig új politikusokkal pótolhattuk. Elképzeltem nagybátyámat, Minszki grófot, hogy vajon elégedett lenne-e velem, gondoltam, ő is élvezné ezeket a harci játékokat és nyilván még számtalan kedélyes büntetéssel fűszerezné foglyaink megérdemelt megpróbáltatásait. Bennem azonban inkább az emberiség iránti elkötelezett szeretet és a jövő miatt érzett aggodalom munkált. Hogy művem végre teljessé legyen, mivel tapasztalnom kellett hogy erőfeszítéseim ellenére sem javul a világ sorsa, hiába tüntettem el a leggaládabb lények tucatjait, valami okból nem szűnt meg a földön a rossz, tehát hogy művem valóban beteljesítse azt a nemes célt, amelyet munkám kezdetén kitűztem magam elé, megpróbáltam világos fejjel felmérni, hogy milyen cselekedetekkel használhatnék leginkább az emberiségnek. Hamar rá kellett jönnöm tehát, hogy honnan származik minden további baj, miféle rejtekutakon, a lélek miféle bugyrain keresztül ölt testet és teszi tönkre a jóravaló nemesek és polgárok életét, miféle eszmék és tévképzetek mérgezik történelmünket és filozófiáinkat, hogy aztán országok közérzetét befolyásolják, hogy honnan veszik fontosaink rettentő hazugságaikat s merészségeiket hozzá, s hogy mennyi fölös hír, irigység, harag és nemtelen vetélkedés bünteti dicső fajunk... – úgy éreztem, mindeme problémákat sikerült hamar kikutatnom, s ezek után már biztos voltam benne hogy nagy léptekkel eljuthatunk a megnyugtató üdvösség felé.Ettől fogva elkezdtem gyűjteni az írókat is tehát.
