Születésnapi feljegyzés

E sorok írójának hosszú esztendőkön át fogalma sem volt arról, hogy létezik egy Babics Imre nevű költő a mai Magyarországon. Aztán egyszer, talán még 2010 előtt, kezébe került a Hármashatár-heg című kötet, amibe épphogy beleolvasott és gyorsan vissza is pakolta, a várakozásra szánt könyvek közé.  Valami nem stimmelt vele. Nem tudta akkor még, hogy mi lehetett az az idegen, vagy talán az addigi magyar lírai beszédmódokhoz képest szokatlanul tökéletes formaképző erő, amely megkülönböztette  Babics könyvét a többiekétől. A Hármashatár-heg aztán egy képzeletbeli külön polcra került, lassan barátkozott vele, és bár időnként, (kizárólag „funkcionális-stilisztikai” értelemben), talán túlzottnak találta azt az elementáris korszak-idegenséget, amely a költőt alaposan jellemezte, a művek azért, úgymond, meggyőzték. Mivel Babics továbbra sem volt jelen, sem az irodalmi lapokban, sem a médiában, sem sehol, úgy tűnt, kapcsolatuk ennyiben marad.

Aztán, jó néhány évvel később, egy ismerőse azt mondta neki, hogy „levelezik a Babics Imrével”, aki valahol a Bakonyban él. „Várjál – mondta ekkor ő – ez az az ember volna, akitől van egy érdekes könyvem... nem is rossz különben... szóval, akkor ez egy létező személy?” (Merthogy, valami miatt, már ebben sem volt igazán biztos.).  Aztán a szavakat tett követte, a kósza híreket személyes találkozások. Látott egy fejkendős, meghatározhatatlan korú, határozottan egyéni aurát sugárzó embert, (egyszerre tűnt visszavonult sportolónak, rock zenésznek, madarakkal beszélgető különcnek), aki laza bőrdzsekiben, kellemes, piros sportkocsival érkezett eléjük az állomásra, látta a házát, ahol tenyérelemző, hivatásos jóboszorkány feleségével lakott a csendes zsákfaluban, a Kertet a hét tóval, könyvgyűjteményeit, rengeteg macskáikat, és Robint, a világ legselymesebben csillogó szőrű kutyáját. Akkoriban már több kötetét olvasta, sőt, írt is róluk, és tanulmányozta a Gnózist.

A náluk töltött, immár többszöri vendégeskedések ideje alatt, sem Imrétől, sem nejétől nem hallotta soha az „önreflexivitás”, a „dekonstrukció” de még  a „paradigma” kifejezéseket sem. Ellenben, a kezdeti, talán elfogódott találkozást követően, melyet azért a jóboszorkány hitves mediterrán temperamentuma jelentősen oldott, mintha már-már verbális kinyílások is előfordultak volna néha, mi több, sorstörténetük néhány érdekes mozzanatait is megosztották egymás között. A Gnózisból persze sok minden ismerős is lehetett számára, a Havanna-lakóteleptől a nagy kivonulásig, de pl. emberi hangon beszélő macska csak a műben szerepelt, a valóságban nem.

Fokozatosan jött rá arra, hogy létezik lírai költő és eposzíró Babics, valamint a helyiekkel kedélyesen viccelődő, túlérzékeny, visszavonult, meglepően jó színészi kvalitásokkal rendelkező, favágó és közmunkás, melósokat hajnalban a tehenészetbe fuvarozó, világirodalmat, filozófiai és metafizikai műveket  tizenéves kora óta oda-vissza kiolvasó, démonaival küszködő, Leon y Nuss-t, Emléket, Atkót, Bélát egyszerre megszemélyesítő Babics. Mindez, végül is, nem volt akkora nagy rájövetel, miként az sem, hogy világunk szellemi helyretétele, egyedül a Gnózisban leírtak alapján valósulhatna meg, és sehogy se másképp.

A Könyv, amit szerzője valójában „kevés embernek ajánl”, idegen test  a mai magyar irodalomban. „Alighanem az is hátrahőköl, amikor kézbe veszi a lexikon méretű, puritán, ám már a terjedelmével sokkoló könyvet, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy igazán rendhagyó irodalmat ma már csak kis könyvkiadók sehol nem reklámozott kiadványai között talál.” – írta volt Prágai Tamás.  Az olvasó, és a „szakma” hátrahőkölése teljesen érthető. Az a húsz-huszonöt ember, talán, akik mélységeiben befogadták a Gnózist, nem reprezentálják a hazai olvasóközönséget. Születtek valóban értékes esszék, tanulmány-kísérletek a műről, de a helyzet igen hasonló Hamvas, háború után betöltött alkotói szerepéhez.  Másolt  szamizdatok helyett persze most itt a net, tiszapalkonyai és egyéb raktárak  helyett a közmunkák,  de közös az ismeretlenség, az önkéntes száműzetés és a szűk tisztelői körök. Babics esetében azonban kérdéses a folytatás. Hamvasra feltétel nélkül lehet hivatkozni, szakmán innen és túl – kutatók, közemberek, nemzetiek, liberálisok, „spirituális mesterek”, pszichológusok, stb.-k, meg is teszik ezt, hisz valóban igaz – hangsúlyozottan –  ma már : „Hamvas Béla, a dolgozó nő filozófusa.” – ahogy egy nemrég eltávozott, szintén ismeretlen, valódi tanító mondta. Babics, a Gnózist bevezető szonett-koszorú első soraiban megadja a pontos paramétereket a magában felfedezett erő szellemet és ösztönöket felforgató hatalmáról, és nem kíváncsi az okoskodók véleményeire: „...ő lesz valamikor utolsó keresztem. / Agyara kezemben pokol-küldte kés, / kifog mindenféle idióta teszten, / és le nem gyűri a megmérettetés.”

A – tudvalevő – mintegy nyolcszáz oldalnyi, próza formátumú, de azon belül hexameterekben lüktető Gnózis radikalitása, pazar cselekményszövete, ötlet-bombái, humora, verses betétekkel, hangjátékaival, felvezető „gyorsregényével” együtt akár az ínyenc irodalmi közönség figyelmére érdemes is lehetne, akik pl. Hamvast, Szentkuthy-t, Határ Győzőt, Joyce-t, és a hasonló szerzőket méltányolni képesek. Nem mintha Babicsot velük, vagy bárkivel rokonítani kellene, vagy felmerült  volna benne az irodalmi  irányzatokhoz, írói klikkekhez tartozás vágya. Sőt, határozottan menekült az efféle dolgok elől. Nem tudni, lesz-e életműve valaha kutatandó téma, egyetemi szemeszter, vagy  bölcseleti „diskurzus-igényt felkeltő problematika.” A jelenbéli trendek alapján aligha, és a komolyabb nemzetközi díjak megszerzéseivel is várni kell, hiszen a Gnózis világ-sugalmazása alapvetően nem teljesíti be sem a „demokráciával”, sem egy transz-humanista jövőképpel, sem az előnyben lévő hátrányos kisebbségek jogaival kapcsolatosan ma egyre inkább elvárt érzékenységi faktorok minimális szintjeit sem.

Megtestesít azonban annyi minden egyebet, hogy azokhoz képest Prágai, Füleki Gábor, Búzás Huba, Hegyi Zoltán Imre és mások Gnózissal foglalkozó kiváló írásai is csak bevezető jegyzetek lehetnek az eposz magyarázatához és értelmezési szintjeihez. E sorok írója csak annyit tud és szeretne kijelenteni, hogy katartikus könyvvel találkozott. Meg-megállt közben, visszakeresett, ízlelgetett, elhűlt, otthon, utcai padokon lapozgatva szűnt meg a világ körülötte, és bizonyosságává vált, hogy ez a mű élet- olvasmánya lesz. Emlék líra-világuralmi tervei, (mely korunk szellemi helyretételének, tudjuk,  egyetlen megoldása lehetne),  Atkó, héroszokra jellemző  büntető expedíciói, és Béla éterikus monológjai  első pillanattól megnyerték rokonszenvét.  És leginkább – hogy bárhol nyitotta,( s teszi most is), a Könyv  él, újra üzen, a Ráérős- kultúra nyelvén, az emberekén, a mindenségén ... újra... örökké.