Kádár-kockák

Milyen egyszerűek és hasznosak voltak, hétköznapi és ünnepi valóikban, rejtett kamráikkal, belső verandáikkal együtt! A kezdetben borsófőzelék- és vizeletszínű vakolatokat felváltották a merészebb kompozíciók, a pirosas-zöldes halvány impresszionista, kubista árnyalatok. Itt-ott néhány ügyes udvari ékítmény, ősök vasvilláival a falakon, nemzedékek polgári mütyürjei közt, az emlékeket őrző telkeken. Néhány családirtás csonthalma a pincék rejtett térfogatában, a szilveszteri bulik petárdái, a Kádár-kockák között kóválygó rendőrségi szirénahangok, a vitrinekben a dolgozóknak kijáró könyvecskék: Marx-összes, Sátánista kisenciklopédia, a Carló és a Salapács, Tóth Mari esete a Lenin-fiúkkal, Kandúr Gyula utazásai – és hasonlók. Nagypapák háborús éremgyűjteménye, gondos női kezek hímezte, szvasztikás subaszőnyegek, merre mi volt a szokás. És nem hiányozhattak klasszikusaink művei, felejthetetlen soraikkal: „Még sárgul a hó hogy rája vizeltem / másnaposan, fura kedvvel a gangról, / még megpofozásod előtt e kietlen / esten füstölök egyet a spangból…”  – mert akkor még olvasott a nép. Hogy megváltozott e tájak lelkülete is az esztendők sodró forgatagában...! Az első okostemető, a templom átalakítása kilövőállomássá, a légpárnás önjáró vasúthálózat bekéredzkedése a gömbházak közé, ahol kezdetben, átmeneti áramszünet esetén a bent ülő utasok észre sem vették, ha fejjel lefelé lógva várakoznak, miközben abba sem hagyták mobiljuk nyomkodását. Igen, akkor már csak telefonok laktak a felismerhetetlenné alakult hajdani épületekben, két lábuk elcsökevényesedett, de kíváncsiságuk és életkedvük nem, pedig a háborúk sem maradtak abba, és a Felső Vezetés is tizedelte őket, ha lejárt a szavatosságuk. De kelet vörösen izzó pompája ködéből új, akciós termékajánlatok, délről nyaralási tájképek, északról házi kedvencek, nyugatról érdekes közéleti témák, vicces chatszobák hívogatták tovább rendületlenül a haldokló telefonok lelkeit.