(A széthullott birodalom)

A széthullott birodalom egykori bástyáiban voltak főhadiszállásaik. Mennyi kaland, éji vonatozás, mámoros kialvatlanság, országhatárok kattogó kerekű tovahagyásai...! Hajnalok  Bohémia hegyei közt zakatolva… a  flamand városka polgármestere celebrálta  kis ünnepély...  átruccanások  a gótokhoz, a teuton utcaterek alkonyi csendélete, kelta kocsmák hangulatfényei körül...  aztán a hazatérések egy vas szagú pályaudvarra.

A szabadság  gőzös diplomatái.

Hosszú hónapok telnek így, lehet, évek is.

Az ország a változások útján teper. Havonta új pénzügyminiszterek, kis Petőfik a múzeum előtt. Bizniszek pörögnek, aki többet akar, autójában lövik fejbe, soha ki nem deríthető okokból, biciklisfutárnak álcázott bérgyilkosok.

Ünnepi beszéde közben ő is ott áll valahol a tömegben, ujjával játékosan megcélozza az amerikai elnököt meg a First Lady-t, amikor először járnak hazájában. Aztán elhajt a konvoj, lassan, mindenki integet, nem történik semmi.

Csak egyetlen szilárd ponton kell megvetnie a lábát az idő örvényében, miként a vizenjárók.

Lehet, soha nem is volt igazából fiatal. „A szabadságnak hívott kaotikus erők gépszíjára vetett tömegemberi animális késztetések...” – gondolja akkoriban erről az egészről. Együtt a Zsigmondékkal,  (akik másik gimibe kerültek), néhány koncerten, (mert már mindenki ilyenekre jár). Lagymatagon csápol, kritikus szemlélődő inkább.

Akkor törtek be ezek a hülye divatok, és osztálytársai jelentős része külsőleg is, meg életfelfogásában, vagy nem tudni hogyan, „punk lett,”  aztán „alternatív.”

Zsigmondék rockerek, gyűlölik a diszkósokat.

A Bokányira kicsit mindenki felnéz, túlkoros, és egy kornyadt punk-zenekarban basszusgitározik.

Lehet, igazi gyerek is alig volt, inkább csak úgy próbált viselkedni, mint a többiek.

Hatodik táján, vagy még előtte kezdődhetett a zenei korszak, amikor apjáék vásároltak egy normális lemezjátszót, és a hangfalak a karnisokról meg a szekrények tetejéről, a szoba két sarkából döngetik a ritmusokat. Döbbenetes, sosem tapasztalt élményfürdő. Eleinte szinte mindegy mi szól – dizsi, régi sanzonok, csehszlovák bakelit, Koncz Zsuzsa... a hangzás a legfontosabb. 

Az Á-sok a zenei tagozat, nincsenek rossz viszonyban, de titokban kinevetik őket. Semmire sem becsülik a tudományukat, amikor a különféle ünnepélyeken végig kell hallgatniuk a csomó hangszeres produkciót … - állandóan röhögcsélnek rajtuk a Zsigmondékkal, (akkor már „Gazsi”), a Benyóval, („Dezső”), meg a Hovanyecékkel, („Sáv”, „Majom”, „Karesz”)

Zsigmond papája, akit kedvel is, meg nem is. Előfordul, hogy leviszi őket a bordó Zaporozsecén Fehérvárra egy-egy szombat délután, mert a Gazsi, számára érthetetlen módon, Videoton szurkoló. Velük van életében először az aranymúltú Stadionban is, egy maratoni kettős rangadón. A lelátóról felismerhető Novotny Zoltán pályaszéli sziluettje, érces hangja egy előttük hadonászó drukker Szokoljából szárnyal.  Aggódó szívdobbanások, ahogy a Törő sorba fekteti védelmüket. A tökmag, szotyi illatok keveredése nikotinfüsttel és a zászlós emberek vonulása, végre valami komoly cél érdekében.

Az igazi meccsek a dühöngőkben, és a hosszúra nyúló, profi módon leszervezett gombfoci idények. Általában az Eszéki Sanyi a bajnok, egy szemtelen modorú, kissé génkezeltnek tűnő gyerek, aki a Zsigmondék házában lakott, angol tagozatos általánosba járt a város távoli felén, apja, a ház botrányhőse, egy nagyon okos, időszakosan hőzöngő alkesz. Az Eszéki speciális körmözési stílusát sokan megcsodálják, félpályákról, lehetetlen szögekből vagdossa a gólokat. Később ő mutatja meg nekik az első szex újságokat, némi fölénnyel az arcán.

Buszmegállót kell találnotok, különben soha nem fogtok kijutni ebből a városból Egy hatalmas kórház parkon botorkáltok  keresztül, a sétálók nem tudnak felvilágosítást adni. Az egyik kórteremben valaki avantgárd zenét bömböltet, többen tiltakoznak a hangzavar miatt. Miféle határállomás ez is, vagy itt akarják tartani őket?

Talán az utolsó turisták a Földön, akiket okmány rendben nem létel, valamint nem megfelelő csomagkészlet alapos gyanúja miatt örökre kiutasítanak az egykori baráti országból. (De hát aztán nincs tovább az az ország sem – széthullt, beolvadt, stratégiát váltott, saját atomot fejleszt, ki tudja.) Öntudatos kultúrdiplomaták, csak a Sánta túl alkoholista, néha lekési a csatlakozásokat. Nem veszélytelen szakma azért, egyszer pl. egy éjjel a kupéban majdnem lehányja egy vele szemben bóbiskolni látszó polák.

Mindig az újdonat fauna, pályaudvari zsongás, lányarcok, illatok, a távolabbi kültelkeken a gót házacskák, kis fakerítéssel, Holle anyószerű nénikék... Mindig az az átmenet, a várakozók és a géppisztolyos katonák, a szomorú, sértődött, feszengő nyugatiak. Őket nem csak a ruháikról,  járásukról is messziről fel lehet ismerni. Ahogy kigördül az S-Bahn,  gurulnak a fekete mercédeszek, és piros biciklipályáikon karikáznak a gondtalanok.  Az addig csak filmeken látott jólét, a gusztusos vendéglők, a más ájer, a szép új világ nem tudni miféle  permeteivel  beszórt finom levegő, ez az egész színes, gumitalpakon suhanó forgatag, ahol a kisimult arcú autós óvatosan fékez és mosolyogva int, ha az ember át akar kelni a másik oldalra.

Életében először utazik, még tizenéves kora elején a vasfüggönyön túl, sajnos kápráztatják a kirakatok, a nyugalom, a muskátlik egészséges pirossága a házak erkélyein.

A bécsi állatkertet kiürítették, állítólag magyar és lengyel disszidensek laknak benne.

Itthon, a Város egyik főútja, alacsony, rosszkedvű ismerősével vesztegelnek a járdán. Kordonok mindenütt, miniszteri autókaravánt várnak fél napja egy baráti országból. Megkérdezi, mi lenne, ha most mégis lelépnének, hiszen még sehol a fontosak. „Belénk lőnének egy sorozatot a karhatalmisták, utána meg átmenne rajtunk az egész kocsisor, mintha ott se lennénk, érted? - kinyuvasztanának… hulláinkat jeltelen sírba vetnék…” – válaszolja a kis ember.