Mögöttem a város I. A köztes lét csak napi hóbortaz ember meg csak mániákat ismerzűrös álmokat kimódoltnappalokat keverget a mixercseresznyés lombok közt éj-madárbukdácsol kapkodva csipegeteljön az ősz a végső szép halálfelzabálja maradék hitedet Emberhangokat susog az erdőtombol a gyermeki ész a Nap-banegy állomás vár sötéten tekergővárakozások egy kanyarulatban II. Szentkönyveket írok zavartan félrenézekarctalan ribancok tartottak bolondnakeget kutatok megszállt földön élek magam vagyok az utolsó hasonmás ennyi már elég egy józan ébredésheza makacs létezők kishite szorongat mögöttem a város mögöttem falomlás itt meg a köztes tér lényei tolongnak Élni akarok és amíg árnyékom követnőnemű öblöket napos harcmezőtaz időt akarom fenni tőrömetnyomorult szándékkal hívni a rejtezőtüresen pusztulni feledni tűntömeta sors kegyetlen önkéntes rabja volt mondják a lények – de itt csakaz örök szélzúgás telente temetőka táj a zöldben meg néhány vattafolt
Köldökcsakra
Indulok a boszorkányhoz, visszaviszem a fotóit.
Telefonáltam egy másik nővel, akit elvehettem volna,
de túl sokáig halogattam a dolgot. Az anyakígyó köldökcsakrája
a Nazca, mondja a boszorkány, és hogy Peruba kerül
napkeletről a szellemi centrum. Nem mintha nem érdekelne,
ennyi időcsapda után, jöhet ez a józanul reneszánsz nyári alkonyat,
aztán úgyis éjjel kettőig megint a net előtt, hogy megtudjam
mi történt az elmúlt napon. Kivárnék egy világkorszakot is,
hogy fölösleges atlantiszokba képzeljem magam,
– ahogy a boszorkány mondaná – ahonnan kelet
és nyugat kiárad. Hajnal felé hatalmas szarvasbogár
hozza a golyóbist, testem ernyője kibontva, fentről bámulom majd a
papírlapokra hulló betűket.... Addigra már nyitva lesz
mindegyik szemem, a küszöbön a lámpákat leoltom,
tüskéit a Napnak elviselem.
