Egy értékelhetetlen könyvről

(gyors reflexió – füzér Hegyi Botos Attila: In Illo Tempore című kötete kapcsán)

– Elég meglepő hogy ilyen könyveket is kiadnak manapság mint HBA műveit, és különösen ezt az In Illo Tempore -t,  hiszen

– Költői szándékai szerint sem nem operál axiomatikus kritériumokkal, de még a nyelvi pluralizmus hatványozott jelenléteit sem találjuk meg a sorai között, mivel HBA lírája eleve híjával van a generációs narratíváknak, sőt, nála még szándékolt retorikai ellenmozgásokat sem tapasztalhatunk

– Mert ez a költészet egyáltalán semmilyen irányban nem mozdul el, és nem érdeklik a szintaktikai határhelyzetek és az ezekhez hasonló sötét dolgok

– HBA nem hívja diskurzusra az olvasót, bármilyen megbocsájthatatlan is ez a gesztusa, pedig különösebben megtagadni sem szeretné költő – kortársait, s még kevésbé a hagyományokat, melyekhez látszólag talán kapcsolódik, noha ezek a hagyományok, úgy tűnik, rég kivesztek a jelenkorból

– Velük diskurálna inkább, de nem ír, értelmez újra át, az efféle modern gesztusoknak, úgy tűnik, számára semmi jelentősége nincs

– Aki a Szaladó Habok Csarnokában járt már, tudja hogyan kell verset felajánlani, de kevés ilyen ember található a vaskorban, aki meg értelmezni akarja ezeket a sorokat, biztos hogy rossz úton közelít, ha még a vaskorban él

– Beszélhetnénk valamiféle hermetikus poézisről, különös, zárt grammatikáról HBA esetében, de Hamvas Béla is nevetve legyintene egy füstáldozat közepén, és egész másra terelné a szót

– Egy valami tilos a versek olvasása közben, bort földre löttyinteni, a föld – istenek itt csak mellékszereplők, a Lant csillagkép Vegája, és a Bikában a Fiastyúk is csak díszletek, de jelzik

– HBA költői ligeteinek égi tájolását, ahol az In illo tempore etűdjei megszülethettek

– Valószínűleg még azelőtt, hogy az ember elveszítette a csillagokkal, növényekkel, állatokkal való közvetlen kommunikációjának képességét

– Az ember feláldozta magát a munka, a haszon és a biztonság oltárain, de még azelőtt hogy szörnyű városokat épített volna, és az „Annak ideje…” valódi idővé változott

–  Többek között ezért is nyilvánvaló, hogy az Akkor – ból való verseket, kizárólag stilizált kézírással lehetett csak feljegyezni, HBA is ezt tette, hiszen ez volt az a kor, amikor még éltek néhányan a földön, az utolsó történetmondók, akik kívülről tudták a még le nem írt  szentkönyveket, eposzokat

– Azért ajánlották fel a Szaladó Habok Csarnokában a verset, hogy jelenlevővé legyen a világ, mert néha még emlékezni tudtak a másik időre

– Az istenek pedig, bár közönyösek voltak teremtményeik iránt, felfigyeltek erre a magasztos cselekedetre, és a maguk módján jutalmazták is a poétát, tiszta látással némelyeket, másokat részegítő életvággyal, hogy újra megértsék a madarak, füvek, csillagok beszédeit

– HBA-nak egész sorozat ilyen költeményt sikerült lejegyeznie, nem tudjuk milyen technikával, s miféle jutalmakért cserébe, mindez az eredmény szempontjából nem is fontos

– Holmi vulgáris időutazásról pedig szó sincs, az eddigiek alapján ez is nyilvánvaló

– Sajnos már a kötet születésének korában is hajlamos volt az ember megfeledkezni az isteni jótéteményekről, és könnyen a világ – értelmezés rabságába esett

– Pedig, „Annak idején” még se görög kultúra, sem a technika első baljós jelei, sem „irodalomtudomány” nem létezett, elképzelhetetlen volt

– Hogy talán közelebb hozza a mai olvasóhoz a verseket, HBA kéklő, mediterrán nyári környezetbe helyezi sugalmazott feljegyzéseit, Adónisz, kövirózsák, paradicsommadarak, fiúangyalok jelennek meg a színen, és mindenütt a tenger csillanásai

– De csakis azért, hogy a nyelvhálóvá materializált szűkös világ – egészből a vaskori ember is némi tájékozódási pontokat kapjon, noha nyilvánvaló, elsősorban nem számára készült ez a könyv

– A hal – sárkány ura szívesen fogadott vendég volt a Múzsák és holdtündérek ligeteiben, tehetnénk még hozzá

– Ha egyszer esetleg magyarázni próbálnánk a kötet hangulatát, üzenetét, alaptónusait,  de ez máris az értelmezés durva látszata volna, amelyhez, az eddigiek alapján belátható, nem lehet és nem is szabad hozzákezdeni

– Csakis akkor, egykor, „Abban az időben”…

A látogató képei 

 (Bodó Mihály festményei alá)

 „Éjszakai műhely”… „Lány laptoppal”… „Éva a könyvtárban”… címek egy nyilván nem hazai tájakon alkotó festő kínálatából. Vagy talán azt is mondhatnánk, a műveknek nincs közük szűkebb tereinkhez, készülhettek volna bárhol, bármelyik időben. Egy tetszőleges, kissé elhagyatott mediterrán tengerpart, hatalmas villa, benne Borges-i könyvtárszobák. Még ha asztronautaként az univerzumban bolyongó alvó szerelmesekről készült képet, vagy az ifjú Nemo kapitány álmát látjuk, a hangulat mindig hasonló.  Csupa történeteken kívüli esemény, vagy pillanat, ahol a szereplők csak odatévedt látogatóknak tűnnek. Aki festette őket, rejtőzködő személyiség, pedig mindent tud a színekről, a párhuzamos árnyékolásokról, a mikro-szerkezetek és tükörszimmetriák elvéről – lehet, hogy ő az utolsó huszonegyedik századi reneszánsz művész és tudós, akit mégsem ismerünk.

A Romance című kép talán könyvtár helyett egy gazdag szobabelsőt ábrázol, nyilván ugyanabban az épületben, ahol a festmények többsége is készült. Ahol a padlókon is kellemes rendetlenségben hevernek a könyvek, és holdkóros alakok bóklásznak a termeken keresztül. Ahol úszómedencékben tükröződik hatalmas műtermi ablakokon át a fény, miközben arctalan vendégek törölköznek, róják köreiket némán. A világ egy könyvtár és egy medence képzete, és a színeké, amelyek játéka valósággá teszi a képzeteket. Minden képen magány, tűnődés, észrevétlen utalások. Penelopé itt egy tizenévesnek tűnő kislány, a tengerparti kastély ablakába kuporodva, talán egy távoli hajót néz, miközben nyitva hagyott regényének oldalait a szellők lapozgatják. A sors könyvei olvasatlanul, az egymás mellett fekvő pár ágya körül szétszórva, néhány ruhadarabbal együtt.

A vörös ruhás nő, aki többször feltűnik egy immár igazi, óriástermekkel rendelkező, mennyezetig felpakolt ódon könyvtár polcai között, figyelmes arcú, mégis talányosnak tűnő angyalként, vagy Évaként, aki a tudást szomjazza. Távoli húga, a laptopos lány, mint Spielberg Artificial Intelligence-ének robotgyereke, mered a képernyőre, mögötte egy elsüllyedtnek tűnő világ tengeralatti díszleteivel, miközben csak a szobájában ül. Mindenütt magány, még a szerelmesek ölelésében is, a távoli, egymást lopva keresgélő pillantásokban is, és ahogy a vörös ruhás nő az irdatlan polcokhoz illesztett létrák tövében könyvébe tekint.

Egyetlen tevékenynek tűnő alakot láthatunk, a világügyelő férfit, vagy egy munkást, aki egyszerűen csak egymáshoz illeszti a fogaskerekeket a csövekből, lombikokból álló falnál, a lovagterem szerű könyvtár hodályban. De lehet, ő is mellékszereplő, mint mindannyian, egy mediterrán tengerpart kastélyának Borges-i idejében, regényalakok, félig elképzelt történetek, olvasatlan könyvek alakjai, egy nem tudni, miféle művész által teremtett korszakból. A képek festője, mint a nevezetes névtelenek általában, csak átadja jelenlétének lenyomatait a világ számára, és alakjaival együtt ő is eltűnik a reneszánsz, mediterrán alkonyatban.