Szintézis - kísérletek, recepció - horizontok... stb.
Két rövid tanulmány-részlet a „Hóvirág egy csoszogó kutya sírján” megjelenésére (Szintézis - kísérlet és recepció-horizontok Radafuk László életművében) ... Radafuk László új kötetében is könnyelműen ostromol, szubverzív oppozícióival lep meg, interpretációs és lehetséges jelenlétekkel határol.. Dikció-idegenség, vagy művi gesztusok? A poszt-hagyományos definitív temporalitás eleven statikusságai? Exponált reflexiók inkább, derridai durranatok, panyigai ü-kel koherenciában:„Elegem vakgyémánt, eleven szőlő, néma hasnyál.// Ki dúdol javaidban ellened hol veszélyt, / Szeress, s kecses seggemre nászt lehel. / Szemeddel nincs nekem, /Velem egykorú gyomromban...” A jelentés beszédaktusában strukturálódik a szubjektum paradigmatikus színtere, a radafuki szerves retorikai túlzás és annak hiánya, az azonosságkeresés mint poétikai definíció: „Rántott szívem, nem késő rút fellege, / vesztére törekszőt, üzemi nyár. / S üzeni új szót, reményt halva. // Betűkkel mondom, nem holnap, mint téli tej...” Mikor azt írja: „Meghidegült nézem hova mész...” vagy : „...kékes úton, ím tünemény javak. / Csendszabad lesz hol érzetek, / Rettentő hevétől hol kapok?” – költészetünkben talán először, vagy utoljára. Határpontok tehát ezek a textusok is, mint Radafuk eddigi evidenciateremtő életművében a hierarchizált beszédmódok kései eltűnésekor. Önmaga ontológiai helyzetének inerciális mozzanataiban a szöveg átalakul, mintegy tabula rasa-t eredményező motívumokká demitologizálódó jelentésterekben mutatkozik, valamizálódik. Poszt-traumatikus struktúra-képződés, amely egyfajta gadameri értelemben szervesül: „Késő vénséges muskátli, vagy őszülő kanári, / Nem mindegy bölcs, ki biztos békelövet. / Tunkoljon szózatján magamért, és tiszt tényleg. / Nyelési izgalomban nyomban.” Ha a gender-szempontú trendek felől közelítünk, nyilvánvaló hogy Radafuk paradigmatikus és narratív funkciókkal operál, feltételez, azaz, elősejt. A dikció textuális egyenidejűsége nála inkább semleges kompenzációnak tűnik: „Családi szemléletet váltok. / Alpári búsongva síkján terült, körülnéz, / A fejedelem fejnehéz, elölről jött ki.” A diskurzusidegen érvényességet teoretikus kompenzációk keretében kell vizsgálnunk, sajátos hermeneutikai centrumok felől. A hagyomány elevensége, az életmű keretein belül, mégis erősen intencionális és posztgraduális: „Ráérek verébmadár. Ha ott a jó. / Ott a jó? Képletesen értettem. / Csinálj meg ma. Ha ott a jó. / Ott a jó? Néma garabonciás.” Ez már részben a lacan-i emlékezetkultúra világa, szubverzált és populáris gesztus-poézis, távolságtartó és satöbbi beszédmódok regiszterein: „Életük lepergett gyorsan, tán évek is, / Rám ültek hanyatt fekve az állatok, / játékos kacsa, kecske, nyúl is.” ... *A cimbalom az milyen…? „Majd ha kifárad szép füved”– írja Radafuk László, Felsőpaks, Dunakavics, Móricz-díjas, Kelemen-kiemelt s felterjesztett költő, akitől rég vártuk a nagy durranást, s hát persze. Nyeglén, mint aki „eltéve gőgös lekvárjait untalan” csak elnéz a kortárs felüljáró felett, az érdemelt díjak bezsebelésén túl, mintha csak nyaralna Szocsiban, Tűzföldeken, úgy köszön közénk. Elmosott krétajelei nyomában lengő szolid múzsák, korai Celan és Pósa Lajos itt megerősítést is nyer, „a nem elég egy zavaros habok" – hipertext érzéseit vegyítve, kivágyódva,: „Fingsz ült akkor oldalán, csillogó Szarovszki-kő, / Ajkán méz vagy nemtom. Olvadt idő.” Rímes, domború szőttesek, vagy csalfa és poétikus tekerések abban: „minden szeme vad fegyvere, / csattog császárom, van jövevény!” Egy lavór költészet, csupa bacchanália és nemtörődöm, ódon pástétomok a tavasz ritmusában, ahogy olvasod őt, és fülled a züllött élet. Rádragad ekkor valami a sorsból, eszélyes is vagy és másnapos járású, mint hamucipős űrhájasok a létvédelmi szavannán: „Inkasszóm kontúrjai, dédanyám, /
Sötét tussal kihúzott szeme, / Oda le, folyt a Dunán, mind a kettő. / Trógeroltan fú az elrejszolt idő.” Igen, itt kezdődik a poétaság, és minden sorba beleernyőznek a gömbvillámok, de igen, a múlt műlába ismét lódul, és radafukiasan ahogy: „Megint jőnek, kopogtatnak: / „Csendesebben vigadjanak, / Isten áldja meg kendteket!!!” /- Há’ b...meg, a cimbalom az ilyen…!” Algoritmusok írta: Lesi Zoltán Látod, elvágódtam. Focizni próbáltam a gyermekkel,de nem tudok. Most azt hiszed, fáj. Ellenségema gumilabda. Meg a kilógó tárgyak, amikor párásszemüvegemet elfelejtem megtisztítani. Fejem gőzölögmint egy sósavkád. Látod, már anya is óvott a játékoktól,és a napköziben mindig elcsenték az uzsonnáimat. Pedig írtam egyjó programot Homéroszra. Aztán feljöttél hozzám, mégiselhúzódtál, pedig a legszebb horrorfilmet tettem a lejátszóba.Magozott szotyolát hoztam, mert az volt a legolcsóbbegész Ketskeméten, de te nem tudhattad. Kár volt mosolyognom,három ellenőr büntetett meg, akik mit sem sejthetnekaz algoritmusok osztályozásáról. A Tisza partján rám csiripeltegy kakukk, mikor szemüvegemmel téged kerestelek. Azóta egymásik ország lakói néznek rám furcsán. Kötényedben Alice,szotyola héjak. Arcom kisimult, mint karomon a gipsz,pedig egyenletesen lépkedek a hullámzó vizek tetején,és a hajók is ügyesen kikerülnek. Harminc kiló(írta:Nemes Z. Márió) Látod, elvágódtam. Focizni próbáltam a fejemmelde nem sikerült. Anya mindig elcseni az uzsonnáimatmert megint híztam harminc kilót. Pedig a szeleslichthofban három napja etetem az elfajzotthegedűművészt. Talán bácsikája a trónszékre kerülde addig nyitva marad a szája. pezsgős leheletében tövisek, miközben fel le ugrálnak arcáról a pattanásai. Valakikivágott belőlem egy darabot és most szívnek hívoma hűs kotyogást, te meg lefordulsz az ebédlőasztal mellőlpont rá a pácolt palotapincsire, pedig a legszebb horrorfilmettettem a lejátszóba Azóta kánonátrendező beszédmódjaimatmegint simán bevették, kivéve anyát. Pedig ez ittmost egy fejlettebb kor.*** „A tohonyaság lőréje helyett…” ─ a kiadó ajánlásából Strucc Gézát talán nem is kell bemutatnunk tisztelt olvasóinknak, hiszen kiadványainkban gyakorta szerepel költeményeket ontó csodagyerek-kora óta, de gyűjteményes kötetének első csokrával csak most lép az irodalomszerető közönség elé. Mi az oka ennek a hosszas várakozásnak? A líra megbecsülése, a kiérlelt türelem. Az, hogy Géza nem pályázik olcsó dicsőségek kétes skalpjaira, a költészet tiszta szeszének párlatát nyújtja most át nekünk, a tohonyaság lőréje helyett... (...) Reméljük, olvasóinknak tetszeni fognak ezek a verses úti beszámolók, kár hogy maga a költő jelenleg nem veheti kézbe saját alkotásait, mert új életet kezdett Új-Zélandon. Legyen ez a kis kiadvány tisztelgés az emléke előtt, az előtt, aki korábban számtalan alkalommal keresett fel minket szerkesztőségünkben, magánlakásainkon, hogy a költészet ügyes-bajos kérdéseit megvitassuk vele. Tudjuk milyen messze van Új-Zéland és csöndesen reménykedünk benne hogy Géza címét sikerül megszereznünk, vagy pedig félreteszünk számára egy példányt itt a szerkesztőségünkben. Hiszen még visszajöhet! Dr. Strucc Géza énekeiből – részletek. – Hajóval utaztam egyrészt olcsóbbMint a repülő és így inkább kalandosMég meglengettem az utolsó korsótA parti kocsmában hogy ittam hazámraS az óceánba léptem mely harcos-An dobálta hullámait emlékektől karcosItt hagyott tágabbik földemre Európámra Az óceánban egy ingó zord hajóbaHol külön kis kabin járt nekemAlattam a víznek altatójaRögtön el is szenderedtem csendesenMindjárt hogy semmibe tűnt a kikötő(És benne a szobor a vizeket kiköpő)Hol sorsunk sajkája ring Nedvesen Egy pincér keltett másnapos torombólKopogva kintről köhögve zavartanMint hatalmas macska a gépház feldoromboltMert az is ott volt szerintem valahol alattamTengeri fény áradt be az ablakonMélyálmom frissülve elszállt odalettMár elindultam imbolygó talpakonKinyitván ajtómat a pincért hol a toalett Így faggattam Bal felé mutatott egy távoli sarokbaÉs szólt hozzám ismeretlen nyelvenMelyet mégis megértettem valóba’És elkocogtam alkohollal teltenDe hát nem volt könnyű a ringó szőnyegenEgyensúlyoztam mint egy kötéltáncos(Több utastárs is szembejött velem)S hogy odaértem foglalt volt egy talánTengeribeteg sorstársam inte hogy benyitám „távozz” (...) Első napom tehát így teltSodródva a messzi óceánonEttől függetlenül a szobapincér tiszteltBár oka nem sok volt rá belátomLelkem üdítették a nappalok s az estekAz utasok közt szépen elvegyültem énNoha engem látva kissé tévedésbe estekMint kiderül (hisz erről szól az Óceán-regény) Nem is tudom miként zajolhatottÜgyem tán adminisztrációs hiba folytánEgy hivatalnok a luxus-lakosztályba rakottÍgy özönölt a sok jó modor rámNoha ruházatom kopott volt szegényesBőröndöm nagyapás majdnem ezerévesDe talán hatott a velem született Sárm
Sötét tussal kihúzott szeme, / Oda le, folyt a Dunán, mind a kettő. / Trógeroltan fú az elrejszolt idő.” Igen, itt kezdődik a poétaság, és minden sorba beleernyőznek a gömbvillámok, de igen, a múlt műlába ismét lódul, és radafukiasan ahogy: „Megint jőnek, kopogtatnak: / „Csendesebben vigadjanak, / Isten áldja meg kendteket!!!” /- Há’ b...meg, a cimbalom az ilyen…!” Algoritmusok írta: Lesi Zoltán Látod, elvágódtam. Focizni próbáltam a gyermekkel,de nem tudok. Most azt hiszed, fáj. Ellenségema gumilabda. Meg a kilógó tárgyak, amikor párásszemüvegemet elfelejtem megtisztítani. Fejem gőzölögmint egy sósavkád. Látod, már anya is óvott a játékoktól,és a napköziben mindig elcsenték az uzsonnáimat. Pedig írtam egyjó programot Homéroszra. Aztán feljöttél hozzám, mégiselhúzódtál, pedig a legszebb horrorfilmet tettem a lejátszóba.Magozott szotyolát hoztam, mert az volt a legolcsóbbegész Ketskeméten, de te nem tudhattad. Kár volt mosolyognom,három ellenőr büntetett meg, akik mit sem sejthetnekaz algoritmusok osztályozásáról. A Tisza partján rám csiripeltegy kakukk, mikor szemüvegemmel téged kerestelek. Azóta egymásik ország lakói néznek rám furcsán. Kötényedben Alice,szotyola héjak. Arcom kisimult, mint karomon a gipsz,pedig egyenletesen lépkedek a hullámzó vizek tetején,és a hajók is ügyesen kikerülnek. Harminc kiló(írta:Nemes Z. Márió) Látod, elvágódtam. Focizni próbáltam a fejemmelde nem sikerült. Anya mindig elcseni az uzsonnáimatmert megint híztam harminc kilót. Pedig a szeleslichthofban három napja etetem az elfajzotthegedűművészt. Talán bácsikája a trónszékre kerülde addig nyitva marad a szája. pezsgős leheletében tövisek, miközben fel le ugrálnak arcáról a pattanásai. Valakikivágott belőlem egy darabot és most szívnek hívoma hűs kotyogást, te meg lefordulsz az ebédlőasztal mellőlpont rá a pácolt palotapincsire, pedig a legszebb horrorfilmettettem a lejátszóba Azóta kánonátrendező beszédmódjaimatmegint simán bevették, kivéve anyát. Pedig ez ittmost egy fejlettebb kor.*** „A tohonyaság lőréje helyett…” ─ a kiadó ajánlásából Strucc Gézát talán nem is kell bemutatnunk tisztelt olvasóinknak, hiszen kiadványainkban gyakorta szerepel költeményeket ontó csodagyerek-kora óta, de gyűjteményes kötetének első csokrával csak most lép az irodalomszerető közönség elé. Mi az oka ennek a hosszas várakozásnak? A líra megbecsülése, a kiérlelt türelem. Az, hogy Géza nem pályázik olcsó dicsőségek kétes skalpjaira, a költészet tiszta szeszének párlatát nyújtja most át nekünk, a tohonyaság lőréje helyett... (...) Reméljük, olvasóinknak tetszeni fognak ezek a verses úti beszámolók, kár hogy maga a költő jelenleg nem veheti kézbe saját alkotásait, mert új életet kezdett Új-Zélandon. Legyen ez a kis kiadvány tisztelgés az emléke előtt, az előtt, aki korábban számtalan alkalommal keresett fel minket szerkesztőségünkben, magánlakásainkon, hogy a költészet ügyes-bajos kérdéseit megvitassuk vele. Tudjuk milyen messze van Új-Zéland és csöndesen reménykedünk benne hogy Géza címét sikerül megszereznünk, vagy pedig félreteszünk számára egy példányt itt a szerkesztőségünkben. Hiszen még visszajöhet! Dr. Strucc Géza énekeiből – részletek. – Hajóval utaztam egyrészt olcsóbbMint a repülő és így inkább kalandosMég meglengettem az utolsó korsótA parti kocsmában hogy ittam hazámraS az óceánba léptem mely harcos-An dobálta hullámait emlékektől karcosItt hagyott tágabbik földemre Európámra Az óceánban egy ingó zord hajóbaHol külön kis kabin járt nekemAlattam a víznek altatójaRögtön el is szenderedtem csendesenMindjárt hogy semmibe tűnt a kikötő(És benne a szobor a vizeket kiköpő)Hol sorsunk sajkája ring Nedvesen Egy pincér keltett másnapos torombólKopogva kintről köhögve zavartanMint hatalmas macska a gépház feldoromboltMert az is ott volt szerintem valahol alattamTengeri fény áradt be az ablakonMélyálmom frissülve elszállt odalettMár elindultam imbolygó talpakonKinyitván ajtómat a pincért hol a toalett Így faggattam Bal felé mutatott egy távoli sarokbaÉs szólt hozzám ismeretlen nyelvenMelyet mégis megértettem valóba’És elkocogtam alkohollal teltenDe hát nem volt könnyű a ringó szőnyegenEgyensúlyoztam mint egy kötéltáncos(Több utastárs is szembejött velem)S hogy odaértem foglalt volt egy talánTengeribeteg sorstársam inte hogy benyitám „távozz” (...) Első napom tehát így teltSodródva a messzi óceánonEttől függetlenül a szobapincér tiszteltBár oka nem sok volt rá belátomLelkem üdítették a nappalok s az estekAz utasok közt szépen elvegyültem énNoha engem látva kissé tévedésbe estekMint kiderül (hisz erről szól az Óceán-regény) Nem is tudom miként zajolhatottÜgyem tán adminisztrációs hiba folytánEgy hivatalnok a luxus-lakosztályba rakottÍgy özönölt a sok jó modor rámNoha ruházatom kopott volt szegényesBőröndöm nagyapás majdnem ezerévesDe talán hatott a velem született Sárm
