Távoli rokon

Távoli rokon 
 
Megint az Özönvíz kopog szobámban
a volt cella-menny szabályos álmokat
vetít le rám itt ezer év homály van
száll a fényezüst zöld-ember látogat
 
Lehetett egykor ismeretlen ősöm
talányos egek másvilági őre
óceán-mély halakként kergetőzöm
hullámokon fut rejtezem előle
 
Föltalálom magam leszek részeges
kopoltyú-velőm tele tiszta szesszel
(birodalmaidba vissza ne vezess
 
- atlantiszom tiéd s láncod a való -)
csak rokon vagy távolból felejts el
cudar hírnök esőben nyargaló
 
Lapszél - versek
 
 (Nézd csak)
 
Nézd csak, -néha magától kezd el folyni a vízcsap.
Ez szép: reszket a bokra a szívnek, ("jő a tavasz"), és
gyűlik az ásvány. Vízi palack most. Csillan a napban
ó-kristály poharad. Hangyáid gyilkosa nem vagy,
szó sincs jószívűségről: más év, s nem hat a spré már.
 
 
 
(Otthonod őrzi)         
 
Alszol, erőd száll, domború párnád tája a "Nincs"... -
(Most már Ő se maradt... arca csak álomi kép,
egy idegen nép házai közt menekülve a tágas
sztyeppe felé mielőtt fölfedezik tetemét...)
Kényszerű szólás emberi nyelven... - elhagyogatni!
(Otthonod őrzi a korcs. Vissza se néztél rá.)
 
(Se fényes út)
 
Se fényes út se kényes ösvény
rád rohadó pulóverek
kábít mennyi áldögös lény
(hajad fújják ufószelek)
 
Mert a világ értelmetlen
anyái szülnek össze-vissza
csecsemője mind fejetlen
király lesz vagy élstatiszta
 
Zombivá lesz minden szomszéd
zombivá lesz a világ
mindenséged nem bomol szét
míg növöget a dáliád
 
*
 
Leheled füstöd ábra-alakban
kalapálod versedet
lelkedben hét árnyalak van
farkadon egy pörsenet
 
Itt a kor mely legendát bontott
itt a hímnők dicső kora
meztelen holtak travikba ojtott
pihetündérek balsora
 
Hamu hamar és fényavar
de most még a homályos évek
egyszer mindenkit kiherélnek
(üss hass hamisíts
          legyen végre jaj)
 
 
 
Szép vers
 
– William Shakespeare 141. szonettje nyomán –
 
Hitemre, nem pillantásom áhít,
Szemem rajtad ezernyi hibát vét,
Szívem tudja látatlan csodáid,
És nem a képmást imádja ha rád néz.
Fülemnek sem kéj a hang mely csábít,
Ujjam zsenge bőröd tétován még
Nem érinti. Íz, illat, most a vágy itt,
Mit ünnepedre sem hívhat a szándék:
De öt szellemem, öt érzék nem enged
Egy bolond szívet szolgálatodból el,
Ki nem ismer más úrnőt feletted,
S kit büszkeséged mégis vasra ver.
   A gyötrelem is nyereség lehet majd,
   Büntetőm, édesnek érzem e bajt.     
Címkék: vers