(A széthullott birodalom)

A széthullott birodalom egykori bástyáiban voltak főhadiszállásaik. Mennyi kaland, éji vonatozás, mámoros kialvatlanság, országhatárok kattogó kerekű tovahagyásai...! Hajnalok  Bohémia hegyei közt zakatolva… a  flamand városka polgármestere celebrálta  kis ünnepély...  átruccanások  a gótokhoz, a teuton utcaterek alkonyi csendélete, kelta kocsmák hangulatfényei körül...  aztán a hazatérések egy vas szagú pályaudvarra.

A szabadság  gőzös diplomatái.

Hosszú hónapok telnek így, lehet, évek is.

Az ország a változások útján teper. Havonta új pénzügyminiszterek, kis Petőfik a múzeum előtt. Bizniszek pörögnek, aki többet akar, autójában lövik fejbe, soha ki nem deríthető okokból, biciklisfutárnak álcázott bérgyilkosok.

Ünnepi beszéde közben ő is ott áll valahol a tömegben, ujjával játékosan megcélozza az amerikai elnököt meg a First Lady-t, amikor először járnak hazájában. Aztán elhajt a konvoj, lassan, mindenki integet, nem történik semmi.

Csak egyetlen szilárd ponton kell megvetnie a lábát az idő örvényében, miként a vizenjárók.

Lehet, soha nem is volt igazából fiatal. „A szabadságnak hívott kaotikus erők gépszíjára vetett tömegemberi animális késztetések...” – gondolja akkoriban erről az egészről. Együtt a Zsigmondékkal,  (akik másik gimibe kerültek), néhány koncerten, (mert már mindenki ilyenekre jár). Lagymatagon csápol, kritikus szemlélődő inkább.

Akkor törtek be ezek a hülye divatok, és osztálytársai jelentős része külsőleg is, meg életfelfogásában, vagy nem tudni hogyan, „punk lett,”  aztán „alternatív.”

Zsigmondék rockerek, gyűlölik a diszkósokat.

A Bokányira kicsit mindenki felnéz, túlkoros, és egy kornyadt punk-zenekarban basszusgitározik.

Lehet, igazi gyerek is alig volt, inkább csak úgy próbált viselkedni, mint a többiek.

Hatodik táján, vagy még előtte kezdődhetett a zenei korszak, amikor apjáék vásároltak egy normális lemezjátszót, és a hangfalak a karnisokról meg a szekrények tetejéről, a szoba két sarkából döngetik a ritmusokat. Döbbenetes, sosem tapasztalt élményfürdő. Eleinte szinte mindegy mi szól – dizsi, régi sanzonok, csehszlovák bakelit, Koncz Zsuzsa... a hangzás a legfontosabb. 

Az Á-sok a zenei tagozat, nincsenek rossz viszonyban, de titokban kinevetik őket. Semmire sem becsülik a tudományukat, amikor a különféle ünnepélyeken végig kell hallgatniuk a csomó hangszeres produkciót … - állandóan röhögcsélnek rajtuk a Zsigmondékkal, (akkor már „Gazsi”), a Benyóval, („Dezső”), meg a Hovanyecékkel, („Sáv”, „Majom”, „Karesz”)

Zsigmond papája, akit kedvel is, meg nem is. Előfordul, hogy leviszi őket a bordó Zaporozsecén Fehérvárra egy-egy szombat délután, mert a Gazsi, számára érthetetlen módon, Videoton szurkoló. Velük van életében először az aranymúltú Stadionban is, egy maratoni kettős rangadón. A lelátóról felismerhető Novotny Zoltán pályaszéli sziluettje, érces hangja egy előttük hadonászó drukker Szokoljából szárnyal.  Aggódó szívdobbanások, ahogy a Törő sorba fekteti védelmüket. A tökmag, szotyi illatok keveredése nikotinfüsttel és a zászlós emberek vonulása, végre valami komoly cél érdekében.

Az igazi meccsek a dühöngőkben, és a hosszúra nyúló, profi módon leszervezett gombfoci idények. Általában az Eszéki Sanyi a bajnok, egy szemtelen modorú, kissé génkezeltnek tűnő gyerek, aki a Zsigmondék házában lakott, angol tagozatos általánosba járt a város távoli felén, apja, a ház botrányhőse, egy nagyon okos, időszakosan hőzöngő alkesz. Az Eszéki speciális körmözési stílusát sokan megcsodálják, félpályákról, lehetetlen szögekből vagdossa a gólokat. Később ő mutatja meg nekik az első szex újságokat, némi fölénnyel az arcán.

Buszmegállót kell találnotok, különben soha nem fogtok kijutni ebből a városból Egy hatalmas kórház parkon botorkáltok  keresztül, a sétálók nem tudnak felvilágosítást adni. Az egyik kórteremben valaki avantgárd zenét bömböltet, többen tiltakoznak a hangzavar miatt. Miféle határállomás ez is, vagy itt akarják tartani őket?

Talán az utolsó turisták a Földön, akiket okmány rendben nem létel, valamint nem megfelelő csomagkészlet alapos gyanúja miatt örökre kiutasítanak az egykori baráti országból. (De hát aztán nincs tovább az az ország sem – széthullt, beolvadt, stratégiát váltott, saját atomot fejleszt, ki tudja.) Öntudatos kultúrdiplomaták, csak a Sánta túl alkoholista, néha lekési a csatlakozásokat. Nem veszélytelen szakma azért, egyszer pl. egy éjjel a kupéban majdnem lehányja egy vele szemben bóbiskolni látszó polák.

Mindig az újdonat fauna, pályaudvari zsongás, lányarcok, illatok, a távolabbi kültelkeken a gót házacskák, kis fakerítéssel, Holle anyószerű nénikék... Mindig az az átmenet, a várakozók és a géppisztolyos katonák, a szomorú, sértődött, feszengő nyugatiak. Őket nem csak a ruháikról,  járásukról is messziről fel lehet ismerni. Ahogy kigördül az S-Bahn,  gurulnak a fekete mercédeszek, és piros biciklipályáikon karikáznak a gondtalanok.  Az addig csak filmeken látott jólét, a gusztusos vendéglők, a más ájer, a szép új világ nem tudni miféle  permeteivel  beszórt finom levegő, ez az egész színes, gumitalpakon suhanó forgatag, ahol a kisimult arcú autós óvatosan fékez és mosolyogva int, ha az ember át akar kelni a másik oldalra.

Életében először utazik, még tizenéves kora elején a vasfüggönyön túl, sajnos kápráztatják a kirakatok, a nyugalom, a muskátlik egészséges pirossága a házak erkélyein.

A bécsi állatkertet kiürítették, állítólag magyar és lengyel disszidensek laknak benne.

Itthon, a Város egyik főútja, alacsony, rosszkedvű ismerősével vesztegelnek a járdán. Kordonok mindenütt, miniszteri autókaravánt várnak fél napja egy baráti országból. Megkérdezi, mi lenne, ha most mégis lelépnének, hiszen még sehol a fontosak. „Belénk lőnének egy sorozatot a karhatalmisták, utána meg átmenne rajtunk az egész kocsisor, mintha ott se lennénk, érted? - kinyuvasztanának… hulláinkat jeltelen sírba vetnék…” – válaszolja a kis ember.

Államadósság

Emszí-203 Dzsííí, a világhírű,  tizenkilenc éves afroamerikai rapper sohasem gondolta volna, hogy ő lesz az, aki egyszer visszafizeti Magyarország államadósságát. Talán az a piros Trabant volt az oka, amit egy régi képeskönyvben mutattak neki a sajtótájékoztató előtt, és néhány pillanatra tényleg felkeltette az érdeklődését ez a különleges jármű, annak ellenére, hogy fogalma sem volt arról, hogy már évtizedek óta nem ilyenekkel közlekednek valahol a világ túlfelén az emberek. Igazából, az ő köreiben is viszonylag komoly mértékű biztosítási összeg volt az oka, amelyet Emszí-203 Dzsííí stábja és menedzserei – világraszóló kampány és médiahírverés keretében – kiköveteltek a biztosítási cégek bankjaitól, mivel a világhírű rappernek időlegesen, vagy talán örökre, valóban tönkrementek a hangszálai, ami miatt a tehetséges énekes-zenész mintegy 900 billió dollár biztosítási díjban részesült, melynek egy részét a szerződés szerint: jótékonysági célokra kellett fordítani. És itt jött a képbe a magyar államadósság egy régi magazinban véletlen megpillantott piros Trabant képében, melyet a menedzseri stáb sajtóhírverések során világgá kürtölt.  A magyar Külügyminisztérium képviselői azonnal  Emszí-203 Dzsííí elé járultak (a vérmesebbjei már egy trianoni revízió esélyeit is felvetették volna a világhírű  tizenkilenc éves rappernek), de hamar kiderült, nemcsak Emszí,  az ügynöki stáb, a média  birodalmát irányítók, de még a közvetlen ügyvédi  és sajtóreferens környezetéből sem tudta senki, hogy valójában hol van, vagy egyáltalán mi az a Magyarország, hiszen az egész biztosítási ügy főképp reklámcélokat szolgált, persze komoly pénzmozgatási akciókkal  Emszí-203 Dzsííí stábja és a biztosítók bankjai között, úgyhogy, ahogy mondani szokás, a magyar Külügyminisztérium képviselői ezúttal  kissé hoppon maradtak.

Jack és Nick

Valamiért ezeket a lepukkant, meghitt helyeket szerették inkább, mint pl. ezt a csendes New York-i kávézót. Tollal és számológéppel asztalukon (a modern tech-dolgokért sem rajongtak annyira), a két idős unokatestvér, konkurens hálózatok urai mindig így szokták hó elején, könnyed izgalommal, játékos rivalizálással, de barátian.  A papíron sok-sok szám, alul egy huszonhárom meg egy huszonkét jegyű, lehet, tizedesvesszők is vannak bennük valahol. Hitel és elvonások, kamatnyereség, osztalék, ki tudja. Mostanában miket néznek? Pl. Lesothó, Szváziföld, Salvador, az Ungrik és hasonlók. Korrupt politikusok, drogkartellek, demokratikus választások, ilyesmik. Emitt dobolnak, vidámkodnak, aztán majdnem éhen halnak, amott kinyírnak, fogadkoznak, pártoskodnak, öngyilkosok lesznek, lenyúlják. Mindig sokkal több jön ki, mint amennyi bemenne, ennyi. Nagy része persze be sem megy, így szokták, hogy aztán újra kalkulálhassanak a cégek. A haszonkulcs fontos, de nem vérre menő, minden hónapban összehasonlítják, valamelyik mindig győz. „Ma te fizeted az ebédet” – szól nagy sokára  Jack. „OK és kapd be!” – mondja Nick.

A nem olvasó író II.

Egy határon túlról származó fiatal, mindig fiatal, határon túlról származó művészekkel lóg, és valami miatt őt is egyre inkább fontos tehetségként kezdik jegyezni. Habár nem olvas, és nem alkot semmit, és eszébe sem jut ilyesmikkel foglalkozni, mégis különféle laza, remekül fizető, minimális kötelezettséggel sem járó művészeti megbízásai lesznek. Saját neve alatt megjelenő könyvei pedig szépen gyarapodnak, a legmenőbb kiadók adják ki, noha, mint említettük, ő maga egy sort sem ír soha életében, hisz teljesen távol állnak tőle az efféle dolgok. Az alkotótársak és a kritikusok is méltatják a műveit, melyeknek száma drasztikus módon egyre csak nő, elborítják a könyvespolcokat, a netet és minden létező fórumot. Rövid időn belül a kulturális élet meghatározó alakja lesz a nem olvasó író, aki mindig fiatal és elképesztően üde stílusával a nagy öregek feje fölé magasodik előbb-utóbb, legalábbis mindenki ezt terjeszti róla, és most már ő is egyre bizonyosabb ebben. „Valahogy robbantani kellett már, különben lábvizű lesz az egész irodalom…”  – nyilatkozgatja ki barátainak gyakran a kocsmaasztaloknál.

Világbéke

Az izraeli miniszterelnök úgy gondolja, hogy már elege van a közel-keleti konfliktusokból, és békét akar kötni az arabokkal. Kitűnő a diplomáciai érzéke, nagy erőfeszítéseket tesz az ügy érdekében, mindenhová elutazik, mosolygós fotók készülnek róla, ahogy különböző fogadásokon kezet ráz az ellenséges csoportok vezetőivel, akik immár szintén híveivé válnak. Még abba is belemegy, hogy az egész területet nevezzék újra Palesztinának, vagy ahogy akarják, lebontat minden falat és szögesdrótos kerítést, a zsidók és arabok nagy ünnepélyeket csinálnak, áthívják egymást bulizni, végre szent a béke. A világközvéleményt meglepi a hír, csak még az USA elnökének is jóvá kell hagynia az egészet élő adásban. Hatalmas a sürgés és a média figyelem, az elnököt betanítják, hogy miket mondjon, úgy tűnik, új fejezet kezdődik a politikában. Az időeltolódás, vagy más figyelmetlenség okából viszont kicsit korábban kapcsolják a Fehér Házat, mint kellene, és az egész világ azt látja, hogy az elnök még csak most jön ki a fürdőszobából, John Cleese hülye járását utánozva a Monty Python-ból, egy törölköző van a dereka körül, miközben a saját mellbimbóit csipkedi. Gyorsan elkapcsolnak és beszüntetik az adást, de az amerikaiak még sokáig szégyellik magukat  legfőbb vezetőjük miatt.

Az igazi Lao Ce

Olyan volt, mint a többi kínai kisfiú, akik itt nevelkednek fel ebben a szabad és gyönyörű országban. Szülei vendéglősök, barátai zokniárus, vagy vendéglős szülők gyerekei, meg persze magyar pajtások, akikkel már zsenge kora óta appokat meg hasonlókat cserélgetett, szóval semmi szokatlan nem volt benne. Az, hogy később kamaszként váratlanul elkezdett ó-kínaiul írni, csak úgy magának, kalligrafikus betűkkel egy merített papírra, javítások nélkül hosszú szépséges sorokat, melyekből egy másik világ magas rendű bölcsessége áradt, azt senki sem vette észre, és ő is titkolta sokáig. Talán az igazi Lao Ce szelleme szállta meg ilyenkor, vagy lehet, ő maga volt az újjászületett „Öreg Gyermek” személyesen, nem tudható. Amikor országában végre fellángolt a kínai filozófusok iránti érdeklődés, mert a politika váratlan fordulatot vett, és a népnek beadták, hogy a kínaiak a legfőbb szövetségesei, és különféle Konfuciusz, Csuang Ce és egyéb emlékhónapok után jöttek a Lao Ce nevével fémjelzett őszi programok, és ő is ellátogatott ezekre a rendezvényekre, amelyek főleg a gagyi kínai ipari termékek forgalmazása és a két ország megbonthatatlan barátságának demonstrálása miatt jöttek létre, majd amikor megpróbált beszélni az egyik ilyen szervezővel  és megmutatni neki egy általa írt eredeti Lao Ce kéziratot, biztonsági őrök vezették ki az irodából, aztán a rendőrségen ujjlenyomatot vettek tőle és sötétzárkába csukták. Később kiengedték, de alapos hatósági megfigyelés alatt tartották, mivel kiderült, hogy egyszerűen nem volt ujjlenyomata!  – és ezen sem a vallatások, sem a hazugságvizsgáló, sem az egyéb biometrikus eljárások nem segítettek. Az újjászületett Lao Ce pechjére egész további életében eltiltották a közügyektől, soha nem titkosügynökösködhetett, vagy bankrablóskodhatott és még stukkereket sem kellett maga után letörölgetnie. Másképp is tekintett ezek után az életére, mindjárt nem izgatta sem a KATA megszüntetése, sem egy bokaficam.

Költözés

Egy ember vidékre költözik, egy szép nagy házba, amit fel kell még újítani, úgy, hogy a teret kettéválasztják és a kisebbik részbe az építész, az eladó régi barátja költözik majd be, aki a munkálatokért cserébe, bizonyos ideig irodaként használja, vagy lelakja majd a felújítás költségeit. Ez a megállapodás mindenkinek megfelel, az eladó, az építész és az új tulaj nagyon örülnek, kezet ráznak, és mindhárman igazi jó haverok lesznek ezentúl. Az építész és brigádja nekikezd a felújításnak, de kiderül, nem értenek hozzá és félbehagyják, majd pedig telnek a hónapok, aztán egy - másfél év is elmúlik, és semmi sem történik az ügyben. Ekkorra már az építész és emberei teljesen eltűnnek, de valamiért az eladó továbbra is bizakodik, miként az új tulaj is. Aztán az építész megint megjelenik és bejelenti, hogy ő inkább a szomszédba költözne, ahol megismerkedett egy nővel, viszont a volt tulajnak, régi barátjának, aki épp válik és el kell hagynia otthonát, megcsinálja az elmaradt romos területet, hogy az lakja majd le, a megállapított feltételek szerint, valamint kijavítja a nagyobb házrészben az eddig okozott károkat, viszont a munkásai mind leléptek, ezért időt kér. Ekkor egy hatalmas szippantós tartálykocsi, amit dugulás miatt hívott ki az új tulaj, belezuhan az emésztőgödörbe és tönkreteszi az egész udvart, de miközben daruval próbálják kiemelni a földből, előkerül egy eredeti stradivari hegedű. A régi tulaj azt állítja, hogy őt illeti a hangszer, az építész szerint viszont az egyik munkása hagyta el, ezért pereskedni kezdenek. Az önkormányzat ezután életveszélyessé nyilvánítja a házat és elkobozza a hegedűt, a szippantós kocsi viszont bent marad az emésztőgödörben. Ezután három idegen sátrat ver az udvar megmaradt részén, kijelentve, hogy joguk van ott élni. A régi tulaj közben összejön az építész volt feleségével, mert mindig is tetszett neki, bár eddig sosem vallotta be. A három idegen esténként hatalmas kártyacsatákat vív a sátor előtt, majd ahogy egyre hűvösebb lesz, beköltöznek a romos házrészbe. Az új tulaj udvarolni kezd egy közelben lakó, svájci nagynénjével együtt élő csinos ifjú lánynak, és hamar elkezd komolyra fordulni az ügy. A nagynéni igen gazdag, és a virágok szerelmese. Amikor először megpillantja a félig kész házat és az udvart, felajánlja, hogy szívesen felújítja saját költségén a fiatalok számára az egészet, ha cserébe néha majd átjöhet kertészkedni. Természetesen létrejön az egyezség, mind nagyon örülnek neki, rendesen meg is tanácskozzák többször is a részleteket, gondolatban már kész a terv, ahogy a romos falakból borostyánokkal futtatott, virágzó díszkertes birtok válik. Egy csodálatos hajnalon, épp a közelben levő barátságos kis tó ezüst vizén csónakázva nevetgélnek jókedvűen, amikor egyszer csak az új tulaj szeme láttára mindkét nő alakja elmosódik, majd köddé válva örökre semmibe tűnnek hirtelen. Kiderül, mindketten apszaraszok, (mennyei tündérek Indra egéből) voltak valójában. Az új tulaj hazaindul, és most már tényleg fogalma sincs arról, hogy mi legyen ezek után. 

Már csak négy

Már csak négyen maradtak a világon. (Mármint hogy a valaha civilizáltnak nevezett területekről. Más helyeken, pl. néhány afrikai, vagy dél-amerikai őserdőben, vagy a Szentinel-szigeteken, ahová nem ért el annyira a felhők sugárhatása, szerteszóródva, néhány élő bennszülött törzs azért még akadhatott.) A négyből az egyik Észak – Amerikából származott, a másik valahonnan a Közel – Keletről, a maradék kettő európai volt, egyikük mongolidióta. Hogyan kerültek össze így négyen, és mi okból, azt maguk se tudták, meg nem is nagyon emlékeztek rá. Nevük már egyáltalán nem volt, meg hát szólítgatni sem akarta egyik a másikat sehogy.  Mi több, emléket sem kívántak hagyni magukról, ez eszükbe sem jutott. Az amcsi meg a közel-keleti eleve csak egymás hátsójának simogatásával és egymás szemébe való hosszú, bús beletekintgetéseivel foglalkozott, egyéb tervük, életcéljuk nem igazán akadt. A mongolidiótánál volt néhány Nobel -békedíj kitüntetés (nem tudni hogyan jutott hozzá, talán a bunkerben találta, vagy valami rokonáé lehetett…), de azon kívül, hogy néha megrázta azokat a markában, aztán visszatette egy dobozkába, semmi értelmes ötlet nem merült fel benne. Társának, a másik európainak pedig csak egy orvosi beutaló lapult a nadrágja hátsó zsebében, ami valahogy ott maradt félig már szétfoszlott állapotban. Annak idején bosszankodott is miatta eleget, hogy csak hónapok múlva jut be a kardiológiára, miközben arról olvasott, hogy a transzgender műtéteket meg azonnal elvégzik, viszont aztán látta, hogy ezek fontos dolgok, és pláne, amikor mutatták, hogy egy nővé operált férfi egészséges csecsemőnek adott életet, mert férfivé lett nője sikeresen megtermékenyítette, akkor először alig hitte el, mert addig azt gondolta, hogy egy férfivé átalakított nő, bizonyos feltételek esetén valahogy mégis tudhatna szülni, fordítva viszont nem igazán, de kiderült, reménytelenül le van maradva, és valóban szégyellni is kezdte magát emiatt, aztán megbarátkozott a fejleményekkel, mert érezte, hogy akkor, ott, valami fontos esemény történik, ami talán végre helyrebillentheti a világ állapotát.

Lelevint kérdezik

Len Lelevint, amikor megkérdezték tőle, hogy kiket becsül valójában akár érdemein is felül, azt válaszolta: „Magamon kívül szinte senkit, magamon túl szinte mindenkit.”  A nagy gondolkozó transzcendentális barátságban volt halott kutyája szellemével és gyakran vásárolt leárazott glükozamin szulfátot, amit „a porcok és ízületek védőszentjének tartott.” Az egészséges életről, történelemről és a politikáról ugyanúgy megvolt a véleménye, mivel amikor a nagyközönség számára is kiderült, hogy a tojás mégis egészséges, a krumpli semleges, az almaecet viszont tényleg jó valamire, valamint az is kiderült, hogy a vlachok már jóval az Óbabiloni birodalom előtt léteztek, kis halászfalukban laktak alsóneműben, a Holdon pedig sohasem járt senki, mert titkos égitest – Lelevin csöndesen csak ennyit fűzött mindezekhez: „A háborúkat és békéket mégsem a győztesek írják, viszont ők tervezik, a metró pedig lassan készül, ebben az ellenzéknek mindig igaza van, akkor is, amikor nem ők az ellenzék.”

Edömér

Edömér bácsi kilencvenhárom éves sem volt még, amikor hirtelen valamiféle titkos és fájó hiányérzete támadt életével kapcsolatban, melynek maga sem tudta az igazi okát. Nyugtalanságát a nővérkék is észrevették, meg a kisegítő személyzet, akik az egyébként kifogástalan ellátást biztosító nyugdíjas otthon mindennapjai során, ha kellett, azonnal ott sürgölődtek körülötte. Edömér bácsit soha nem érdekelték a misztikus vagy a vallási kérdések, de most öregségében mégis elkezdte forgatni a Bibliát, és akkurátus olvasóként, először felháborodva, majd egyre inkább elképedt kíváncsisággal falta e régi, különös könyv történeteit. Egy szombat délután, a még egész jó karban lévő, délcegen, bot nélkül sétálgató egykori mérnökember ünneplőbe öltözött és betért a szociális otthonnal szomszédos utca retro stílusú presszójába, ahol néha kávézni szokott, és ott, az egyébként jobb pillanataiban még 75-nek sem kinéző idős ember könnyedén elcsábította S. Aranka 41 esztendős pénztárosnőt, majd nem sokkal később gyermeket nemzett a ketyegő biológiai órájú nőnek. Másnap az otthonban senki sem értette, mi történt Edömér bácsival, aki mosolyogva tréfálkozott az intézmény csinos ápolónőivel, guggoló és légző gyakorlatokat végzett az ágya mellett, ahol ott hevert a Biblia egyik, ószövetségi vén kujonokról szóló részeinél vastagon aláhúzott példánya. A sugárzó arcú öregúr egész nap föl-le császkált az épületben, és a délutáni uzsonnaosztáskor a kakaós pudingból is repetát kért.

Hírek 2084-ből

I.

A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A világ vezető hatalmai új utakat keresnek, többek között, sikerül pl. felvenni a kapcsolatot a talán utolsó, még érintetlen civilizációval, az Andamán-szigetcsoporthoz tartozó Északi-Szentinel-sziget lakóival, akik addig ellenségesen elutasítottak minden közeledést. Két fiatal szentinel bennszülöttet az USA és Európa nyüzsgő metropoliszaiba visznek, hatalmas médiafigyelem közepett, szépen megtanulnak angolul, udvariasan válaszolnak a kérdésekre, beszélnek a szokásaikról, államfők fogadják őket, sőt, egyikük majdnem szerelembe esik egy ismert színésznővel, úgy tűnik, sikerrel járt a bemutató körút. Amikor hajóval visszaviszik őket a szigetre, a két ifjú rövid gondolkozási időt kér a parton várakozóktól, és elvonulnak az őserdőbe tanácskozni a törzs véneivel. Amikor egy nagyszámú csapattal együtt visszatérnek, a várakozók megdöbbenve látják, hogy ruháikat levetették, ismét csak egy pálmalevél takarja az altestüket, mind kimázolt arccal, mérgezett lándzsákkal kezükben ordítozva azonnali távozásra kényszerítik a hajó utasait. Újra kialakul a híres szentinel-határvédelem.

II.

Fejlett 21. század végi módszerekkel, DNS alapján elsőként sikerül feléleszteni egy valaha elhunyt emberi lényt, egy 1600-as évekbeli angol jobbágyot. Világszenzáció az öreg, az összes app-on, hírekben, promó márkákon a róla készült felvételek futnak, a mémekbe bekerülnek a régies kifejezései, rengeteg interjút ad, hihetetlenül népszerű lesz. Az újságírók kérdéseire, hogy mit talál legérdekesebbnek a 21. században, azt mondja, hogy pl. elég fura neki, hogy a nők nadrágban járnak, meg persze a sok beton és csillogás, amikre szavakat sem tud találni. A repülést szinte már megszokta, az nagyon tetszik neki. Tervei közt pedig leginkább az szerepel, hogy javítson a 40-50 közötti IQ-ján, ezen sokat szeretne dolgozni a jövőben.

Hírek 2184-ből

Fölfedezik egy több mint száz évvel azelőtt élt, senki által nem olvasott egykori író műveit, aki regényes formában minden igazságot kifecsegett a világrendszerekről, írótársairól és még sok érdekességről. Miközben Európában átmeneti ideig piszok, bűz, emberevés, soha nem látott korrupció tombol, néger államfők uralkodnak, a helyzet viszont többször változik, mert a föld alatt dolgozó fehér emberek birtokában van a technikai irányítás, akik az egykori író génjeit is hibernálják, majd életre keltik, amikor éppen új, elfogadhatóbb rendszer kerül hatalomra. A kisebb, lokális atomháborúk okozta lázongások miatt viszont az egész Föld szerkezete, valamint lakóinak génkészlete átalakul és a gondolkozás ismét zavaros lesz. Az író rá sem ismer az új világra, ahol már se bankok, se felismerhető emberi fajok sincsenek, se cseresznyefák meg hasonló dolgok, viszont a technika valahogy továbbfejlődött, pl. a Naprendszeren kívüli exobolygókon is egy darabig simán lehet élni már. A hajdani Rettenetesek azonban újra uralomra kerülnek és kolonizálják ezeket a távoli bolygókat, szóval a körülmények megint nem túl jók.

Megint más életek

Megijedt, hogy tényleg begolyózik, hogy ember marad, olyan mint lett – volt. Próbált szívességeket tenni az emberi nemnek, próbálta valaki életébe beleképzelni magát, de hetek óta halasztott és helyette monitort bámult filmekkel, hírekkel, és újraértelmezte viszonyait az izgalmas világgal, ahol bármikor háború törhetett rájuk, gazdasági vész, új uralkodók, szükségállapotok és hasonlók. Merthogy az emberi ragadozó ilyen és dzsungel a város, nagyvadakkal és áldozatokkal, és pusztaság is a lét, ahol az erősebb utolér és szétmarcangol. Nem volt ellenszere, még álmai is hülyéül alakultak, az emberi nőkkel, de még a succubusokkal való viszonyai is. Jelentéktelenné vált újra a lény, akit magáról gondot, mintha újra álmodná egy élet valaha volt történéseit, miközben nem is történt vele semmi, csak megpróbált kilépni a sínek közül, ahol sorsának vasútja cammogott. Titokban a régóta vágyott láthatatlanná válás és a repülés  képességeit fejlesztgette  magában, gondolatsebességgel utazott a téren túli tartományok homályos birodalmaiba, majd elunva az efféléket, őszinte érdeklődéssel járta a tavaszodó utcabetont a városlakók között elvegyülve. Egyik éjjel háza tetejéről bámulta fekete macskává változott egykori barátnőjével a túl közeli, megnagyobbodott csillagvilágot – szabad szemmel látni lehetett a Rák - ködhöz hasonló tüneményeket, mint egy világvégi panoptikum szereplőit, a gömbölyűen izzó golyóbisokkal kirakott égbolt kellemes díszleteit. Éjjelente különben már alig aludt egy - két órácskát, nappal pedig dolgozott, mert munkát kapott egy apokaliptikus vastelepen, aztán egy szupermarket marketingosztályán, később a megnyíló strandok egyikén, mint éjjeliőr, flancos gazdagok titkos vízi partijainak felvigyázója. Érdekes menyire megerősödött teste, lelke, hány napot, hetet bírt ki étel és folyadékok nélkül, akár ketrecharcos is lehetett volna, birokra kelhetett akár egy medvével, szeme is megélesült, pilótának is felvehették volna, ha lettek volna ilyen hajlamai, de neki nem voltak. Miután a láthatatlanná válás képességének vágyát elunta, újra ugyanolyan embernek érezte magát mint egykor valaha, és szívében is béke honolt már. Családot akart is meg nem is, gondolta, ha kell, eljön annak az ideje. Ilyen csekély ügyek egyedül a misztérium vonatkozásában érdekelték mely életét körbelengte, mert vágyta az életet és túlvilágait, talán a test kényszerítésével, önnönmaga tudattalan korholásaival siettette  is kissé távozását, ámde szívesen szórakozott volna még pár száz évet itt. Némiképp csodálkozva, mégis nagyrészt  érzéketlenül nézte a fejlevágó harcosokat, a világurak, már ha voltak ilyenek, elszabadult láncos kutyáit, ezeket a világvég-siettető különös lényeket, akik saját vallásukat  és népeiket irtották elsősorban, de már országába is bármikor betörhettek volna,  a térség vezetői legalábbis mindent megtettek ennek érdekében, ám ő nem volt izgatott, inkább kíváncsi, milyen lehet majd az átmenet egy másik létformába, noha ezt minden nap többször is megtapasztalhatta pedig. Mert mi van akkor, ha minden egészen másképpen történt, ugyanezt az életet éli, de nem ő a vágyott sorsok beteljesítője, pedig látszólag ugyanaz mint aki itt ül, és. Mondjuk Keith Richarddal találkozik valahol a városban aki egy padon gitározgat, senki sem ismeri, ugyanúgy néz ki, utazgat mint utcazenész, nyáron néha erre jár, és ugyanúgy létezett a Rolling Stones, a teljes életművükkel, de a kutya sem ismeri őket, nem volt jó menedzseri hálózat mögöttük vagy ki tudja miért, és kivénhedve nem milliókat hozó emlékkoncerteket tartanak, hanem K.R. zsömlére kunyerál, ő meg egy pillanatra megáll a padjánál, aztán tovább megy, mivel nem nagyon érdekli hogy mit csinál, mint ahogy különösebben mostani életében sem.